Korok-Színek-Hangulatok Kápolnásnyéki Halász-kastély: válogatás a magyar festőművészet fénykorából

Részletek

Programajánló

2021. július 14. szerda, 08:08

Az idei nyár legértékesebb képzőművészeti kiállítása nyílt meg nyár elején a kápolnásnyéki Halász-kastélyban. A Korok-Színek-Hangulatok tárlata december 12-ig várja a látogatókat. Ezúttal 25 magyar festőművész 41 alkotása kapott helyet a kastély termeiben.

A magyar festészet fénykorából, a 19. század vége, 20. század eleje időszakából érkeztek május végén a kápolnásnyéki Halász-kastélyba azok az alkotások, melyeket a szegedi Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből válogattak az október 3-ig látható időszakos tárlatra. A szabadságharcot követő korszak, a kiegyezésig tartó időszak, majd az azt követő nagy fellendülés, polgári öntudat kialakulásának képzőművészeti lenyomata a Kápolnásnyéken látható gyűjtemény. A szegedi múzeum válogatását egészíti ki három magántulajdonban lévő kép. A névsor impozáns: Ligeti Antaltól Munkácsy Mihályon át Tóth Menyhértig sokféle irányzatot, törekvést, egyéni utat láthatunk egymás mellett. Ám ezúttal a jól ismert alkotásokon kívül ritkán látott, egy-egy művész talán kevésbé jellegzetes műve is szerepel, lehetővé téve a távolinak tetsző életművek közötti párhuzamok felfedezését is.

Szerteágazó alkotói utak
Gärtner Petra művészettörténész bemutatása mellett ismerhetjük meg ezúttal a tárlat anyagát: néhány festőt összeköt az azonos „iskolázottság”, így az Itáliában, Bécsben, Münchenben, Párizsban eltöltött hosszabb-rövidebb időszak élményei; a közös alkotás egy-egy művésztelepen; vagy éppen a mester – pártfogó - és tanítványi kötelék. Hogyan léptek azonban tovább, milyen témákra, milyen emberi problémákra és művészi kérdésfelvetésekre fókuszáltak leginkább? Az utak rendkívül szerteágazóak. A tárlaton a hagyományos festészeti műfajok közül életképpel és tájképpel egyaránt találkozhatunk. A 19. század utolsó harmadának festőfejedelme, Benczúr Gyula mozgalmas, sok alakos történeti életképekkel szerzett magának hírnevet. Műveinek lenyűgöző színpadiassága, részletgazdagsága tökéletesen megfelelt a kor hivatalos reprezentációs igényeinek. Mátyás és Beatrix festményvázlata, Greguss Imre Zách Klárája a korszak népszerű képtémáit dolgozza fel. Nemzeti festészetünk talán legemblematikusabb mestere, Munkácsy Mihály az életképet a drámai realizmus magaslatába emelte. Ez a realizmus sötéten látó, az élet kitaszítottjai felé részvéttel forduló.

Tájképek a történelmi vonatkozástól a romantikus megjelenítésig
Jelen válogatás néhány kép erejéig felvillantja azt is, miként változott meg a 19. századtól kezdődően a tájszemlélet. A történelmi nevezetességű várak, tájak legkiválóbb festői közé tartozott Ligeti Antal - aki a fiatal Munkácsy pártfogója is volt -, a müncheni tanultságú Molnár József és a topografikusan hű tájképfestést romantikus felfogással ötvöző Telepy Károly. Számukra a táj elvont eszme vagy allegória hordozója, egyfajta szubjektív élmény, melynek ábrázolásához regényes motívumokat (például várromot, vízesést) hívtak segítségül. Ennek a romantikus látásmódnak a tovább élését mutatja Kacziány Ödön képein a holdfényben fürdő víztükör. Rejtelmes tájai ugyanakkor az elmúlás vízióját hordozzák, így hangulatukban már inkább a szimbolistákkal mutatnak rokonságot.

Aktok: a végzet asszonyától a tragikus szereplőig
A második teremben bemutatott aktképek a műfaj gazdagságára is rávilágítanak: arra, miként lehet az akt önmagán túlmutató szépség megtestesítője. Csók István Sárga függöny előtt című festményének ruhátlan modellje a femme fatale, az erotikus végzet asszonya, aki frivol testtartásban ül az egzotikus tárgyak és az izgatóan sárga drapéria előtt. Az ószövetségi Thámár alakját, a megbecstelenített és sorsára hagyott nőt, több ízben is megfestette a művész, kutatva az aktban rejlő tragikum megfestésének lehetőségeit.

Művésztelepek vonzáskörzete – megjelenik a plein air Magyarországon is
Európa-szerte sorra alakultak a 19. század második felében a varázslatos fekvésű települések vonzáskörzetében a művésztársulások. Ezek a plein air, azaz a szabadban való festés eszményét hirdették – a műtermi alkotás gyakorlatával szemben. Nem csupán a tájképfestészetre volt ez a lépés döntő hatással, hanem új alapokra helyezte az egész európai festészetet. A természetben megfigyelt fény-árnyék játékok, a villódzó reflexek, a fényviszonyoknak megfelelően pillanatról-pillanatra változó látvány visszaadása megnyitotta az utat a modern festői irányzatok, elsőként az impresszionizmus kibontakozása felé. Az 1896-ban alapított és évtizedekig működő nagybányai művésztelep a korszak legkiválóbb festőit gyűjtötte egybe. Alapításának előzményeit néhány évvel korábban, Münchenben kell keresnünk: a fiatal és karizmatikus Hollósy Simon magániskolájában. Köréje gyűltek az újat akaró, az akadémizmust már idejét múltnak, túlságosan merevnek tartó fiatalok. Lényegében Hollósy müncheni barátaiból, tanítványaiból verbuválódott kezdetekkor a nagybányai művészkolónia. E település a magyar művészet történetének egyik központjává nőtte ki magát, ahol a korszak majd minden jelentős festőművésze megfordult – többek között Csók István, Czóbel Béla, Iványi Grünwald Béla, Koszta József, Kukovetz Nana, Nyilasy Sándor, Szöri József és Thorma János is.

Témaváltozások: tragikus sorsoktól a könnyed zsánerképekig
Sok tekintetben a Munkácsy-örökség szellemi folytatójának tekinthető az arisztokrata származású, egyéni utakat bejáró Mednyánszky László művészete. Mély empátiával fordult a társadalom perifériáján tengődő nincstelenek vagy a háborút megjárt katonák sorsa felé, és megrendítő erejű portrék sorát festette róluk. Hatalmas életművének másik kiemelkedően fontos témája a tájkép. Plein air képein fokozatosan jutott el a táj szimbolizmusba hajló, látomásszerű visszaadásáig. Az alföldi festők, köztük Koszta József, valamint a külön utakat kereső, az alföldi festőkkel azonban szellemi rokonságban álló Nagy István ugyancsak a Munkácsy-tradíció továbbvivői. Színviláguk komorabb, kontrasztosabb, előadásmódjuk drámaibb volt a nagybányaiaknál. A 19. század végére, a társadalmi átalakulásokkal párhuzamosan, leáldozóban volt már a historizáló képek divatja, és a magyar történelem tragikus hőseit fokozatosan felváltották a hétköznapi élet teatralitást nélkülöző jelenetei: a paraszti és a polgári miliőt bemutató zsánerképek.
Csók István sárközi ünnepi népviseletbe öltözött, szerelmespárt ábrázoló festménye (Mézevők) jó példája, hogyan fordult a század végi figyelem a népi kultúra esztétikuma felé. Egry József a Balaton festőjeként vált ismertté. A tavat élete végéig számtalan aspektusban, napszakban megörökítette. Éppen ezért a nagyközönség előtt kevéssé ismert és kuriózumnak számít az itt bemutatott korai, népi életképe. A Szolnokon működő Fényes Adolf a századfordulón kezdte festeni szegény embereket megjelenítő sorozatát. Realista életképei kerülik az érzelmességet, színviláguk azonban idővel egyre derűsebbé, világosabbá változott. Dekoratív zsánerképeit – miként azt a Mosogató nő című festmény is példázza – harsány napfényszínek járják át.

Impulzív hangulatképek: a fény rabul ejti az embert
A fény lesz a vezérmotívuma a kiállítás ötödik termében bemutatott képeknek is. Aba-Novák Vilmos, Csók István, Iványi Grünwald Béla, Nyilasy Sándor és Vaszary János festményei impulzív „hangulatképek”, ahol a tájak, tárgyak, emberek szerepe szinte másodlagos a napfény megragadásához képest. Az ezernyi izgalommal kecsegtető cirkusz számos művész festészetének vált egyik alapvető ihlető forrásává. Akrobaták és zsonglőrök extrém helyzetekben, érzelem dús gesztusok, egy-egy villanó mozdulat, groteszkbe hajló mimika, a színpad kavargó fényei, színei, sőt, még a kulisszák mögötti világ is – megannyi izgalmas, festői témát jelent! Ez a különös atmoszférájú hely Aba-Novák Vilmost is rabul ejtette, és visszatérő témája lett az 1930-as években készült festményeinek, amelyek életműve egyik legizgalmasabb ciklusát alkotják. A francia tanultságú Márffy Ödön ugyancsak kedvelte a cirkuszok mozgalmas világát, ám miközben Aba-Novák robosztus, vérbő figurái még mozdulataikban is az állandóság érzetét keltik, Márffy alakjai lírai könnyedséggel vászonra vitt, ritmikus színfutamok.

A kiállítás záróakkordjaként látható két szegedi kötődésű művész, a fiatalon elhunyt Kukovetz Nana és az utánozhatatlanul egyedi Tóth Menyhért munkái. Míg az előbbi esetében a mélytüzű kolorit, addig az utóbbinak a monokrómhoz közelítő, fehéres színvilága vált a védjegyévé. Az összképet Barcsay Jenőnek egy laza ecsetkezelésekkel felvitt, korai műve egészíti ki, amely még a szigorúan komponált, geometrikus absztrakciót megelőző korszakából származik.

Fotók: Kőmíves András