Pazar szőttesek, lenyűgöző alkotások

Részletek

Kultúra

2024. július 18. csütörtök, 10:14

A Szombathelyi Képtár textilgyűjteményéből nyílt a 2024-es év első kiállítása a kápolnásnyéki Halász-kastélyban. Az Ariadné fonala című tárlaton a magyar textilművészet monumentális és lélegzetelállító darabjai láthatók. A július 14-ig látható kiállításra L. Simon László kurátor válogatta az alkotásokat. Alább az ő gondolatai olvashatók.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Szombathely a magyar textilművészet fővárosa – több mint fél évszázada rendeznek ebben a gyönyörű városban olyan biennálékat, illetve 2008-tól triennálékat, amelyeken a kortárs textilesek legjobbjai mutatkoznak be. 1970. szeptember 9-én nyitották meg az I. Fal- és Tértextil Biennálét a Savaria Múzeumban, s azóta formálódik gazdagodik a múzeum mára már rendkívül értékessé vált gyűjteménye, amelynek ismerete nélkül lehetetlen átfogó képpel rendelkezni a szocializmus időszakának, valamint a rendszerváltás óta eltel évtizedek magyar textilművészetéről: az alkotókról, a téma- és anyagválasztásaikról, ennek az ipar- és képzőművészet határán mozgó művészeti ágnak a technikai, formai, és tematikai gazdagságáról.

Fotók: Kőmíves András

A szombathelyi biennálék anyagából engem elsősorban az alkotóművészet tárgykörébe sorolható művek foglalkoztatnak, azaz a kezdetektől meglévő fal- és tértextil kategória alkotásai; az inkább iparművészeti jelentőségű további kategóriákba tartozó produktumok (az ipari, vagy a miniatűrtextilek, vagy éppen a zászlók és a szalagok) bemutatása és gyűjtése is fontos közgyűjteményi feladat, ám mégiscsak a sokfelé tájékozódó és kísérletező művészeinknek a hetvenes évektől egyre sokszínűbbé váló autonóm művei miatt beszélhetünk nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő jelentőségű, önálló magyar textilművészetről. Magam sokáig azt hittem, hogy a klasszikus és a kortárs avantgárd alkotások, köztük a médiaművészet termése, vagy éppen az előadó- és a képzőművészet határán egyensúlyozó performanszok iránti erőteljes érdeklődésem éppen nyitottságom bizonyítéka. Valójában nem így volt, hiszen mindeközben jelentős területek, ügyek és életművek mellett mentem el, mígnem sok-sok hatásnak, személyes találkozásnak köszönhetően befogadóként sokkal komplexebben kezdtem foglalkozni a kortárs magyar képzőművészettel annál, mint amit a kilencvenes vagy a kétezres években megtekintett Velencei Biennálék, illetve számos hazai kiállítás kurátorai „kijelöltek” számomra. A klasszikus témákat felvállaló szobrászat, a kisplasztikák, az érmek iránti viszonylag újkeletű érdeklődésem mellett a textilművészet gazdagságára és érvényességére is felfigyeltem, s ez utóbbiban nagy szerepe volt a Szombathelyi Képtár állandó kiállítása többszöri megtekintésének is.

Azért is szerettem volna kiállítást rendezni – a hazai művészeti életben a 2016-os megnyitása óta már magának nevet és rangot szerzett kápolnásnyéki Halász-kastélyban – a szombathelyi gyűjtemény legjobbjaiból, hogy a kastély visszatérő és újonnan érkező látógatóban is tudatosítsuk: a magyar textilművészet világszínvonalú, a Savaria Múzeum gyűjteménye pedig kiemelkedő jelentőségű. A műfaj jellegéből és a területen ismertté vált alkotók viszonylag kisebb számából következően akár átfogó képet is lehetne adni egy ilyen válogatáskor, ám a Halász-kastély tereinek mérete és különösen a termek belmagassága korlátozott abban, hogy olyan nagyszerű műveket is bemutathassak a Velencei-tóhoz utazó közönségnek, amelyek nekem a személyes kedvenceim közé tartoznak. Ugyanakkor az előző mondatból is kiderül, a válogatás maximálisan szubjektív: semmiképpen sem törekedtem arra, ami egy művészettörténésztől elvárható lenne, azaz hogy a műfaj, illetve a szombathelyi gyűjtemény összetettségét feltárjam. Ezzel szemben megengedtem magamnak, hogy az általam emberként és művészként is sokra tartott, személyesen is jól ismert alkotók (Lovas Ilonától Kókay Krisztinán át Péreli Zsuzsáig) nagyszerű munkáiból hozzak el néhány kiemelkedő darabot, illetve hogy olyan textileket válogassak ki, amelyek az alkotó személyétől függetlenül nagy hatást gyakoroltak rám. Hasónlóképpen jártam tehát el, mint a Halász-kastély korábbi két olyan kiállításakor, amelyeken vármegyénk aktív művészeit mutattam be (Szubjektív Fejér, 2019, Szubjektív Fejér 2.0, 2022), bár e két megvalósult tárlat esetében a konkrét művek kiválasztásában nagy szabadságot hagytam az általam meghívott alkotóknak is. Ez a mostani textilkiállítás esetében azért sem volt lehetséges, mert jó pár esetben már lezárt életművekről van szó, illetve semmiképpen sem akartam túllépni a szombathelyi gyűjteményen, amire már csak azért sem volt szükség, mert a Savaria Múzeum fantasztikus anyagából ötször megtölthetném a Halász-kastélyt, s mindezt minőségi, esztétikai kompromisszumok megkötése nélkül tehetném meg.

Minden vállaltan szubjektív mustra a válogató szemléletéről és ízléséről is elmond valamit. Magam csak abban reménykedem, a Halász-kastély látogatóinak nem fog csalódást okozni, hogy az én szemüvegemen keresztül kell rápillantaniuk a magyar textilművészet kiemelkedő jelentőségű gyűjteményére, s remélhetőleg kedvet csinálunk egy szombathelyi múzeumlátogatáshoz is. Higgyék el, megéri.
Végezetül köszönetet kell mondanom Csapláros Andrea múzeumigazgatónak, hogy partnerünk volt a kiállítás megrendezésében, illetve a gyűjteményt szeretettel, mély szakmaisággal és elkötelezettséggel gondozó Cebula Anna művészettörténész-főmuzeológusnak a nyitottságáért, rugalmasságáért és segítőkészségéért. (L. Simon László, a kiállítás kurátora)

A kiállítás alkotói
Balázs Irén, Bonin Katalin, Farkas Gabriella, Fürtös Ilona, Hauser Beáta, Hübner Aranka, Kelecsényi Csilla, Kókay Krisztina, Lovas Ilona, Nagy Judit, Nagy Mari, Pápai Lívia, Péreli Zsuzsa, Polgár Rózsa, Preiser Klára, Redő Ferenc, Rónai Éva, Solti Gizella, Szántó Piroska, Szenes Zsuzsa, Szilvitzky Margit, Szuppán Irén, Takács Katalin, Temessy Ildikó, Vető Márta, Vidák István

Textilművészet Magyarországon
Az első, Magyarországon fennmaradt textilművészeti alkotás egy miseruha, amelyet a Gizella királyné alapította udvari hímzőműhelyben készítettek. Ezt I. (Szent) István király és a királyné 1031-ben a székesfehérvári bazilikának adományozta. A 12. században alakították át koronázási palástnak. Az első szövéseket a 14. század végén készítették Kassán, ezek oltárterítők lettek. Az itáliai reneszánsz remeke Mátyás király trónkárpitja, amely az 1470-es években készült. A magyar hímzésekben, például a 16–17. századi úrihímzésekben mindig felismerhetők a keleti és nyugati stílusáramlatok. Értékes darab a losonci református templom kárpitja, amely fonott csipke a 16. század végéről. A szőnyegek behozatala keletről már a 14. század végétől elkezdődött. A korai textilféleségekből a Magyar Nemzeti Múzeum mintegy tízezer darabot őriz. A falikárpitokat rendszerint Flandriából, Oudenaarde-ból és Brüsszelből szerezték be, vagy Párizsból, ahol a Gobelins fivérek XIV. Lajos kívánságára szövőműhelyt alapítottak. A selyemszövetek Itáliából érkeztek Magyarországra. Mátyás korában a királyné kérésére olasz selyemfonómester telepedett le Budán. Az erdélyi szőnyeg, amelynek dús növényi díszítménye és változatos színezése a perzsa szőnyegművészet hatását mutatja, a 16–17. században érte el a legmagasabb művészi fokot. A 18. század ipari forradalma a témák elsekélyesedését, az ál-falikárpitok dömpingjét jelentette. Az angol William Morris Arts and Crafts mozgalma (1861), amely visszahozta a kéziszövést, Magyarországon is visszhangra talált. A 20. század elején Körösfői-Kriesch Aladár szövőműhelyt alapított Gödöllőn, ahol rajta kívül Nagy Sándor, Lakatos Artúr, Faragó Ödön, Vaszary János is tervezett, ma már klasszikus értékű faliszőnyegeket. A festő Rippl-Rónai József falikárpit tervét – Vörös ruhás nő rózsával – hímzéssel kiviteleztette. 1916-ig a kárpitszövés reprodukciós technika volt: elvált a tervező és a kivitelező személye. Ferenczy Noémi teremtette meg az anyag törvényszerűségeihez alkalmazkodás és a szellemi tartalom egyensúlyát. Autodidakta volt, s rájött, hogy a saját kezűleg szőtt kárpitnak más, egyéni nyelvezete van. Néhány évig az Iparművészeti Főiskolán tanított, szemlélete termékenyítőleg hatott az utána következő nemzedékre. 1968 volt a 20. századi textilművészetben az áttörés éve, ekkor rendezték a Textil falikép 68 című kiállítást. Annak ellenére, hogy akkor a főiskola csak a kézzel festett vagy a nyomott textil tervezését vagy szövését tanította, a technikák sokfélesége volt látható. Ettől kezdve a textil előállításának régi és új módjait alkalmazták – hímzés, kötés, horgolás, makramé, nyomás, fonás, hajtogatás, gyűrés, roncsolás stb. –, és bővült a felhasznált anyagok sora is. A lausanne-i biennálék gyakorlata úgy határozta meg, hogy textil mindaz, ami textilként viselkedik. Így nyert polgárjogot a növényi rost, a bőr, a papír stb. Ugyanakkor megmaradt a kárpitszövés műfaja, bár némiképp elvált egymástól a csupán tervezett és a saját kezűleg szövött kárpit. A folyamatot, amely a textilnek a képzőművészeti műfajokhoz hasonlóan egyéni arculatú műfajjá válását segítette, 1970-től a szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálék, a velemi textilművészeti alkotóműhely közel évtizedes fennállása, majd 1992-től a Magyar Textilbiennálék sora támogatta. Két új műforma is született: a tértextil és a miniatűr (mérete általában 20×20 cm-es) textil.