Minden korszakomból kihoztam a maximumot Rákóczi Feri, a „helyi lakos”

Részletek

Címlapsztori

2020. február 20. csütörtök, 09:13

Kanyargós utakon hajtok Velence felé, pörgős zene kísér a Rádió 1 lemezlovasának köszönhetően. Épp a rádió reggeli műsorvezetőjéhez, Rákóczi Ferihez tartok, aki úton-útfélen mesél arról, mennyire szeret itt élni. Velencéről ugyanis mindig, mindenhol rajongással beszél, olyannyira, hogy ezúttal is a tóparton találkoztunk. Naplementében, balzsamos őszi estén vall arról, hogyan keresi a helyét ez a gyönyörű vízparti kisváros, s miért jó a környéken barangolni – csak úgy, kerékpárral, családostul, bele a nagyvilágba… 

Ismerősként köszönti a velencei kávézó vendégeit és vendéglátósait Rákóczi Ferenc, ma már „helyi lakos”, és egy pohár kávéval a kezében indul is ki, a Velencei-tó partjára. Magas, jól fésült, rendkívül elegáns, amihez jól áll a feltűrt ing és a későn jött tetoválások cirádás egysége az alkarján. 

- Eleged lett a fővárosból…

- Én alapvetően vidéki gyerek vagyok, Békés megyében születtem egy faluban, Újkígyóson. Ami ugyan most már város, de hát nekem nyilván falu marad. Majd a XIII. kerületben laktunk egy negyedik emeleti lakásban. Állandóan mozgolódtunk, jöttünk-mentünk, és mikor el akartam menni biciklizni, akkor azt le kellett vinni, lelakatolni - mert ellopják, mire visszaérsz. Majd fölmentél a családért, akkor lecipelted, a gyereket beletetted, kilakatoltad, elmentél a városba biciklizni, majd visszamentél, lelakatoltad a biciklit, fölvitted a… ah, érted. És amikor meg lett a második gyerekünk, a kis Soma, akkor mondtam a Békának – az én csajomnak - hogy „Béka, próbáljuk már ezt ki!” – meséli Feri egy szuszra, s körbemutat a velencei tóparton. Ahová felesége járt nyaralni „annak idején”. - Tudtam, hogy ez nekem bejárható távolság, ami ugye a rádió miatt fontos -, ők meg itt vannak a jó levegőn, víz mellett. S akkor lejöttünk egy hónapra… Vagy eljöttünk, nem lejöttünk! – javítja ki magát, észrevéve a csalóka fővárosi perspektívát. - Eljöttünk egy hónapra, májusban, és ez az egy hónap végül október végéig tartott. Aztán egyre többször jöttünk – szünetekben, telente, s már az egész nyarat itt töltöttük. És akkor két-három évvel ezelőtt úgy döntöttünk, felszámoljuk a budapesti életünket és ide ideköltözünk.

- És abszolút felszámoltátok Budapesten mindent?

- Eladtuk a lakást, visszaadtuk a banknak a pénzét, így aztán nem maradt belőle semmi, miután tíz évig fizettük… - bólogat. - És akkor oda költöztünk, ahol a nyarakat töltöttük. A gyerekek azonban budapesti iskolába járnak, mivel ott kezdték el a tanulmányaikat. Imádják az iskolát, az osztálytársaikat. Szóval még megy a puhítás, mert tudom, hogy itt is vannak jó iskolák… A kiegészítő foglalkozásokra azonban, úgy mint a vízilabda, tánc, ilyesmi, környékbeli egyesületekhez járnak. 

- Hogy néz ki egy munkanapod? Mikor indulsz el? Hánykor? 

- Negyed hat körül. Fölkelek fél 5-háromnegyed 5 körül, s nem sokkal később beülök az autóba. Az M7-es autópályán ugyanolyan hamar ott vagyok, mintha Budapest másik feléről mennék. Ráadásul a Rádió1 szerkesztősége a Bach-csomópontnál van, szóval ez még nem is egy nagy sztori. Műsor után még van ott egy megbeszélés, összerakjuk a következő napot és utána intézem a dolgaim. Ilyen megbeszélés, olyan üzlet, ez-az, amaz, sportolok is egyet általában…

- Pesten?

- Nem, illetve úszni igen, azt ott szoktam, de a bringa meg a futás az itt van Velencén. Hát ennél jobb helyet nem lehet erre kitalálni... Nyáron persze a tóban úszom, de az most egy kissé hideg, ugye. 

-  Beszéltél arról, hogy miket csinálsz itt. Merre szoktatok kirándulni?

- Nekünk nagyon sok kedvenc helyünk van. Ha rögtön a ház elől akarunk gyalogolni, és menni, akkor föl a kilátóhoz. Kilátó után átmegyünk Nadap felé, ott a Nadap-Sukoró összekötő bringaút, ahonnan át lehet menni Sukoróra. Ott egy jó ebéd után lesétálunk a tóhoz, és a tóparton a bringaútnál visszajövünk. Ez olyan 10 kilométer körüli „sétácska”. De aztán onnan még föl lehet menni a Meleg-hegyre, elmenni a forráshoz. Vagy van, amikor átmegyünk kocsival mondjuk Pákozdra, ott letesszük az autót, felmegyünk az Ingókövekhez, ahol gyönyörű a panoráma.  Dinnyésen pedig van egy tájvédelmi körzet, ahol van egy kijelölt útvonal, azt is körbejártuk. Minden évben elmegyünk a gárdonyi rönkvárhoz – azt valahogy nagyon imádják a gyerekek, és mi is egyébként. Gárdonyi Géza szülőházánál felépítettek egy „egri várat”, egy rönkvárat, amely alatt van egy alagútrendszer. Itt különböző feladatokat kell megoldani, amiket a srácok már ismernek, hiszen ugye minden évben megyünk, talán 3 éves koruk óta. De mégis, mindig menni kell, mert szeretik ezt a „rönkváras sztorit”.

- A sukorói vadasparkban jártatok?

- Pár évvel ezelőtt voltunk. Bringával mindig elmegyünk mellette, és megállapítjuk, hogy legközelebb majd bemegyünk az arborétumba.

- Komoly fejlesztések voltak, úgyhogy most nagyon jó. Gyönyörű.

- Tényleg? Akkor majd megnézzük, amikor jön egy jó kis kirándulós idő…

- Említetted a jó ebédet a környéken. Mi a véleményed az itteni gasztronómiáról?

- Vannak már jó törekvések. De ez nem csak a Velencei-tóra, hanem az egész országra igaz. A lényeg az lenne, hogy egy kicsit találjuk meg önmagunkat. Ez fontos lenne itt a Velencei-tónál is. Persze szerintem nem kell eltüntetni a lángos-hekk-gulyásleves vonalat. Egyrészt én is szeretem, és nagyon mérges lennék, ha nem lehetne kapni, de talán több olyan hely kéne, ahova nem azért ülsz be, mert éhes vagy, és elnyomod egy lángossal, hanem azért, hogy kapj valami élményt. Ahová jó bemenni, és tudod, hogy egy kicsit emeltebb szintű a gasztronómia. Nem kell a Michelin-csillag, meg az eltartott kisujj, vagy hogy az óriási tányér közepére odavessenek valamit, mintha csak összekenték volna… Hanem ahol azt mondod – és most már erre azért van példa itt is -, hogy na, ez élmény volt! A Velencei-tó is most indult el azon az úton, hogy definiálja önmagát, és keresi a válaszokat arra, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és merre megyünk. Erre már csak azért is szükség van, hogy mások tudják, mit is jelent a Velencei-tó. A fővárosban például most még úgy gondolnak rá, hogy a Velencei-tó egy olyan Budapesthez közeli tavacska, ahova talán leugrunk egy kicsit. Pedig sokkal több van benne, minthogy reggel beülünk a kocsiba vagy felülünk a vonatra, lejövünk, fürdünk egyet, eszünk egy lángost, aztán hazamegyünk. A Velencei-tóban például igenis benne van legalább egy hét, csak még kevesen tudják. Vannak már remek boraink, lehet bortúrázni, ki lehet menni pincészetekhez. Lehet kirándulni, van arborétum, Vörösmarty-szülőház, Gárdonyi-szülőház. Fel lehet menni a hegyekbe. Kis hegy, de a mi hegyünk, tehát mi ennek örülünk! Van kilátónk, lehet gyalogtúrázni. Vannak remek lovardák a környéken. A kerékpárút pedig nem csak a Velencei-tó körüli bringa-utat jelöli, fel lehet menni bringával Sukoróra is, ott van a ’48-as emlékeinknek a jelentős része a Katonai Emlékparkban. A falumúzeum pedig ott van Sukorón. Sorolhatnám még: ott van Pázmánd, Nadap, a szintezési ősjegy. Tehát rengeteg minden van. A szezon ráadásul már nem augusztus végéig tart, az emberek szívesen mennek ősszel is. Ha valahová, hát ide érdemes jönni, még télen is! 

- Pár éve még azért ez nem feltétlenül volt teljesen így… 

-  Ez érdekes dolog. Én szerettem a mondjuk öt évvel ezelőtti helyzetet is, jó kis csendes hely volt. De én ezt is ugyanúgy szeretem. Imádom, hogy van fesztivál, hogy itt az EFOTT, átjárunk a gyerekekkel is, hiszen tőlünk nincs messze. De én azt is tudom, beszélgetve a helybeliekkel, hogy itt a ’80-as években nagyon nagy élet volt. Rengetegen voltak, ide jártak az emberek szórakozni. Vonultak a diszkóba, pezsgett az élet – ezt ma nem látom egyébként. Más az irány, ami szintén jónak ígérkezik.  

- Egy kicsit eltérnék a Velencei-tótól. Egyre nőnek és mindig változnak a tetoválásaid. Beszélhetnénk róla?

M: Persze. Friss „tetoválós” vagyok, tehát nem olyan régi a történet. Hét-nyolc éve Béka rángatott bele az elsőbe, ez a két gyerekünké. Ez a feleségem, a Béka. Ez egy felirat: „Vajda Judit – a te kezedet akarom fogni az út végéig”. De külön van a Vajda Judit. Tehát lehúzható… - mondja, persze humorral, hiszen anélkül nem élet az élet. - Mondtam neki, ha baj van, akkor ezt át tudom üttetni, és ide tudom írni, hogy … mondjuk Kovács Eszti, vagy valaki. Ez pedig apám aláírása itt, aki pont idén húsz éve halt meg. A bal oldal tehát a család, a jobb meg az álmok és a szakma. 

- Az álmok a csontvázak?

- Azok nem csontvázak, vagyis kicsit mégis azok. Teljesítmények: ő úszik, ő bringázik, ő fut. Egy másik emlékeztet életem első maratonjára Los Angelesben. Ez pedig az első üzleti vállalkozásomnak, az éttermemnek a logója. 

- Szép, szép. És lesz még?

- Biztos, persze. Nehéz kijönni belőle, tudod? Ha egyszer elkezded, akkor általában nem nagyon szokott megállni az ember. Én ugye 42 éves voltam, amikor az elsőt varrattam, szóval mondhatom, hogy nem divatból indultam el ezen az úton. Életem fontos állomásai vannak rajtam. 

- Nyilatkoztad már, hogy negyven fölött indult el ez a dolog, de számos egyéb is: a sport, a kabrió iránti vágy… Jobban érzed magad a negyedik x fölött? 

- Nekem mindig jó volt, én mindig nagyon szerettem az adott kort, amiben éppen voltam. Sosem volt parám attól, hogy 30 vagy 40 éves lettem. Mindig a maximumot kihoztam mindenből. Imádtam 20, 30 és 40 évesnek lenni, és most már lassan 50 évesnek is imádok lenni. Persze ha mondjuk 20 éves koromban ültünk volna le beszélgetni, akkor egészen más dolgokat emeltem volna ki, nem a tetkót, a kabriót és a családdal való kirándulást, hanem másokat. Tehát minden kornak megvan az a része szerintem, ami meglepetést hoz az embereknek. 

- A nap kulcsmondata legyen ez: Minden korban legyenek álmaid.

- Mindig, mindig! Ne legyen olyan soha, hogy azt mondod: „Én már így megvagyok.” Hát mitől lennél meg? Menj tovább, csináld!