A tópart Prima Donnája - Tiboldi Mária csillogásról, vidéki életről és az operett szürrealitásáról

Részletek

Portré

2020. július 13. hétfő, 12:14

Prima Donna – vagyis az első asszony, a sztárénekesnő. Ízig-vérig ilyen Tiboldi Mária, a magyar operettélet csillaga, a Csárdáskirálynő, az operettek aranycsapatának tagja. Nem mellesleg velencei. Varázslatos személyiség, kisugárzása, nőiessége, szépsége ma is töretlen. 

– Tűrőképesség, végtelen szorgalom – így telt az én életem – mondja „Marica mama”, azaz Tiboldi Mária, a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek ünnepelt operett dívája, aki hosszú utat tett meg azért, hogy Magyarországon is elismerjék. A kápolnásnyéki Halász-kastélyban mesélt életéről, ahol bemutatta Művészbejáró című kötetét, amelyben hosszú, szorgalmas és fényes élet emlékeit, impreszszióit osztja meg olvasóival. Ebből ismerjük meg az alföldi szegényes életből érkező kislányt, akinek tanár édesapja szerettette meg a zenét, az éneket a kis Máriával. Így történhetett meg az is, hogy már 3 évesen Csárdáskirálynőként lépett fel a kis Tiboldi Mária Szegeden. Színes piros mellényét a nyéki közönségnek is megmutatta, féltve őrzi emlékei között. Ahogy szülei örökségét is, akiknek sokat köszönhet: emlékezik hadifogoly édesapjára, a hideg, éhesen töltött alföldi telekre, amelyeket a szép, polgári élettől megfosztva, 1945 után élt át a család.

Tiboldi Mária családja körében a kápolnásnyéki Halász-kastély beszélgetős estjén. Fotó: FMH/PT

– A Művészbejáró című kötetében több fejezet is szól Velencéről, ahová 34 éve költözött, és amire egy csoda folytán talált. Egy „Prima Donna” hogyan él vidéken? – Vidéki gyerek vagyok, Szolnokról jöttem. Ami azt jelenti, hogy nekem van kötődésem a vidékhez. Én nem úgy jöttem ide, hogy a „primadonna lejött vidékre” – nem! Engem úgy neveltek, hogy mindent meg kellett tanulnom. Libát legeltettem a Zagyva partján, kapáltam, kenyeret sütöttem, mindent, amit nem is gondolnának az emberek, sőt, talán ma már nem is sokan csinálják. Pláne nem az én foglalkozási körömben. Annyira messze került az én foglalkozásom a valóságtól, az élet valós oldalától, hogy nem csoda, ha az emberek ezt hiszik. Pedig én majdnem mindenhez értek, amihez egy asszonynak kell.

Mária kötetét Pápai Szabó György szerkesztette, melyben a művésznő vall Velencéhez fűződő kapcsolatáról is. Izgalmas egymásra találás volt ez. A városhoz mélyen és őszintén kötődik, vallja.

„...amerre az út vezetett, arrafelé kanyarogtunk, néha balra, néha jobbra fordulva, mígnem leértünk a vízpartra. Valami meseszép panoráma fogadott. Álljunk meg! Dolgoztak a földeken és én spontán, ahogy szoktam, megkérdeztem: Lenne itt eladó telek, szeretnék (a belső hangom mondja) ide költözni! Ahol ön áll, az eladó! – válaszolták” 

34 éve történt mindez, Máriát és családját a helyiek befogadták, csodálatos családi, közösségi emlékek kötik ide. 

(forrás: FMH/str/PT)