Keresés


Kulturális, idegenforgalmi, gasztronómiai, gazdasági magazin
Hirdetés

A magazin letölthető változata




Az ingyenes Velencei-tó Magazin legújabb nyári számát megtalálják a Tourinform irodáiban, a tó térségi szállodákban és a különböző vendéglátóhelyeken.

VELMA rövid hírek


Hirdetés

A színek szerelmese - Aki még nem festette ki magából a térséget

Szegedi Csaba úgy gondolja, alkotásait felesleges magyarázni. Amit a színek, rétegek egybeolvadó összehangja üzen, azt úgysem lehet elmondani más nyelven – nem lehet leírni, eltáncolni, azok olyanok, mint zenében a dallamok. A huszonöt éve Velencén élő festőművész most mégis betekintést engedett alkotói világába, és elárulta, miként ihlette meg őt a Bence-hegy egyedülálló panorámája, hogyan alkotott igazi mediterrán mikrokozmoszt maga köré ezen a páratlan helyen. Ahol a jeges pára, a gyöngyházfénnyel áttetsző napsugarak és a sziklák mögé omló naplemente is absztrakt formák tobzódásává alakul a vásznon. Minden, ami vele történik, absztrahálódik, és a színek varázslatos nyelvére fordítva születik újjá ebben a különös, erős hatású, törékeny formák alkotta világban.

Szegedi Csabát a művészettörténész így látja, „egyszerre képi eszközökkel tudatosan bánó alkotó és egyfajta művészi kötéltáncos, aki könnyed hidegvérrel egyensúlyoz az esetenként még felismerhető eredetű látvány s annak immár festői jellé alakított megjelenése között” (Pataki Gábor). Felérve a művész Bence-hegyi műtermébe – amelyet erődvonalakként vesznek körbe még télen is a növények, s úgy magasodik a gombamód szaporodó villák fölé, akár egy láthatatlan vár –, egyszerre értelmet nyer minden alkotása. A színek, tobzódások, rétegek mind kinyílnak és a festő absztrakt világa visszaalakul a Velencei-tó páratlan szépségévé. Hát ez ő, Szegedi Csaba, a művész, akinek a környezet vizuális élménye egyfajta katalizátor az alkotás folyamatában. 

Közel húsz éve költözött velencei otthonába feleségével a festőművész, gyermekeik, egy fiú ikerpár is ide születtek. Ezt hívják festői környezetnek, nem véletlen, hogy itt telepedtek le… 

– 1984-ben-ben kezdtük építeni szüleim hétvégi házát itt, és ahogy kijöttünk először megnézni a helyet, azonnal láttam, hogy a Velencei-tó környéke fantasztikus mikrokozmosz. Évekig ide jártunk üdülni – mondja a „világcsavargó”, aki Kiskőrösön született, Dunaújvárosban nőtt fel, 14 évig Budapesten tanult, majd Németországban élt 4 évig. Onnan már úgy jött haza feleségével, hogy ide fognak költözni Velencére. – Valahogy éreztük, hogy klassz dolog lesz itt élni. Sokfelé jártunk a világban, és egyszer csak rájöttünk, hogy mi „falusiak” vagyunk. Budapesthez kötött a munkánk, Fehérvárhoz régi kapcsolatok fűztek, ezért úgy döntöttünk, hogy ide költözünk. Bár akkor ez még nagy bátorság volt, mert nem volt a hegyen se telefon, se gáz- vagy szennyvízvezeték, alig volt infrastruktúra, s csak néhányan laktak itt télen, amikor a hegyet belepte a hó. Szőlőhegy volt, ahová nyaralni jártak az emberek – mondja az alkotó, immáron a teraszon, ahol most egészen más kép fogad. A tó vize előtt patchwork szőnyegként borul a tájra a házak, épületek és a természeti táj tagolta környezet. – Tudtuk, hogy a világban sokan utaznak naponta kilométereket az otthonuk és a munkahelyük között,  úgy gondoltuk, az autópálya remek összeköttetés a Budapest-Fehérvár tengelyen, így csak megoldjuk mi is valahogy. Bíztunk benne, hogy itt is meglesz a szükséges infrastruktúra. Velence egy csoda, aki egyszer-kétszer erre jár, könnyen beleszeret. 

Gyüttment helyett gyüttmaradt
Az elmúlt években látványosan fejlődött a tó környéke, ezrével érkeztek az új lakók, kialakult az infrastruktúra. Vonzó a városok közelsége, ahogy az is, hogy mégis elég távol van tőle az ember, ha úgy akarja. Rengetegen költöznek ide, 25 év alatt megduplázódott a tóparti város lakosságszáma.

- Úgy vélem a Velencei-tó környéke egy csapda. Aki idevetődik nyaralni, az igen gyakran vissza is jön, majd pedig évek múlva vesz egy házat vagy épít egy vityillót, hogy az egész nyarat itt tölthesse, aztán ősszel is marad, meg karácsonyra, és egyszer csak azon veszi észre magát, hogy már ide is költözött. Hát ezzel én is így vagyok, „möggyüttem”, de én már nem akarok innen elmenni. Javaslom tehát az ilyen esetekre a gyüttment helyett a „gyüttmaradt” terminus bevezetését – fogalmaz a művész, teáját kortyolva a régiségeknek is beillő holmikkal otthonossá varázsolt műtermében. És ekkor a kezdetekre terelődik a szó…

– Óvodás korom óta festőnek készülök, a családi legendárium szerint az óvónőim azt mondták a szüleimnek, hogy ebből a gyerekből rajzoló vagy festőművész lesz. Úgy mesélik, egész kiskoromban már a színek finom árnyalatait is meg tudtam nevezni, és fantasztikus ábrázolóképességem volt. A tudatosság később jött: nagybátyám, Szegedi Zoltán festőművész karolt fel, ő volt az első mesterem. Emlékszem, ahogy lerajzoltam náluk a felső szekrénysort a konyhában, alulnézeti perspektívában kilenc éves koromban. A dunaújvárosi gyermekrajzversenyeken, ahol színes krétával kellett négyzetméternyi aszfaltfelületre rajzolni, minden évben első díjat kaptam. Aztán egyszer csak nem nyertem. A zsűri arra hivatkozott, hogy ez már nem gyerekrajz. Életem első nagy csalódása volt… - mondja, s közben persze tudjuk, ez lehetett az a pont, ahol a korosztályi elvárásokat messze felülmúló alkotásaival az átlag gyerek már nem versenyezhetett. Ezt láthatta meg a zsűri is a kicsi aszfaltművész munkáiban. 

– Szüleim, noha egyikük sem a művészvilágban tevékenykedett, mégis nagyon kreatívak voltak. Ma boldog nyugdíjasok szintén Velencén. Édesanyám vezető óvónő volt Dunaújvárosban, mindig sokat kötött, horgolt, kézimunkázott. Édesapám pedig, aki közgazdász volt, nagyon jól rajzolt, barkácsolt. Értelmiségi családban nőttem fel, szerencsém volt és hálás vagyok, mert mindenben támogattak, ami azért a nagybátyámnak is köszönhető,  az ő példája igazolta számukra, hogy a művészpálya nem valami bizonytalan, bohém egzisztencia, hanem komoly hivatás. Sosem mondták, hogy fiam, előbb végezd el a jogi egyetemet, s utána hobbiból festegethetsz, ha akarsz. 


Jó példával járt elöl Szegedi Csaba életében nagybátyja, aki megmutatta, hogy a művészpálya nem valami bizonytalan, bohém egzisztencia, hanem komoly hivatás

Hatások és a kialakuló színpaletta
A stílusa pedig alakult magától, amelyben az iskolák is sokat segítettek – Csaba huszonnyolc éves koráig főiskolára járhatott, ami nagy kegyelmi helyzet volt az ő idejében is. Négy évig járt a „kisképzőbe”, a Magyar Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába, amely az ország legjobb művészeti iskolája volt. Majd a Képzőművészeti Főiskolára járt négy évig, Gerzson Pál volt a mestere. Ezt követően három évig mesterképzős volt. – Nagyon jó volt a főiskola a nyolcvanas években, jó értelemben vett erős akadémiaként működött: amit szakmailag át lehetett adni, mindent megtanítottak nekünk – dicséri az alapokat adó intézményeit.

– Hatottak rám a tanulmányaim, a mestereim, de egyszer csak minden művész életében eljön az idő, amikor ellenkezni kell. Amikor le kell küzdeni ezeket a hatásokat és meg kell keresni mindenkinek a saját útját. De nem a stílust keresi az ember, az kialakul magától, azzal nem kell foglalkozni. Diákkoromban végig mentem a művészettörténet korszakain – festettem a klasszikus mesterek és az avantgárd hatása alatt, a főiskola után a New York-i iskola, az absztrakt expresszionisták, az informel és az ún. Bay Area volt rám nagy hatással. Ezeket mind beépíti magába az ember és tovább lép. Hosszú évek gyakorlata során ezek a beépült hatások a festő sajátjává érnek, és kialakul a stílusa. Én sosem törődtem azzal, hogy piaci alapon mi megy, vagy mi nem. A festészet ugyanis szellemi munka, problémamegoldó tevékenység. Vannak vizuális, színdinamikai, geometriai problémák vagy pszichikai, filozófiai, metafizikai, kérdések, melyeket az ember a vásznon feldolgoz – ez pedig intellektuális tevékenység. Persze a végeredmény egy eladható termék is egyben. Soha nem alkottam azért, hogy eladható képeket fessek. Picasso mondta egyszer, hogy festő vagyok és műértő is egyben. Amikor festek, ott áll mögöttem a műértő énem, és mindenféle tanácsokat sugdos a fülembe. Azok mindig rossz tanácsok. 


A festő műterme is már maga a művészet, anyagok, formák együttese, melyben Szegedi Csaba a karmester

Szegedi Csaba vásznain tobzódnak a színek, nem véletlen, hogy koloristának vallja magát. Vajon a műterem hatalmas ablaktábláin át elénk táruló Velencei-tó vibráló világa visszaköszön a végeredményen? – Ez több annál, hosszú évek festői munkásságának eredménye. A palettája minden festőnek kialakul. Van, aki leredukálja egy szűk színskálára, és van, aki csupa intenzív színeket használ. Én törekszem gazdag és árnyalt skálán mozogni, amit általában komplementer, hideg-meleg vagy más kontrasztokra építek. Sokat tanultam Gerzson mester színvilágából, Matisstól, Bonnardtól, a Cornwall-i vagy a Velencei iskolától. Nagyon szeretem a színeket, ezért is tartom magam koloristának. Azt vallom, hogy a szín a festészet legautentikusabb alkotóeleme, leginkább általa tud kommunikálni, a színek hordozzák a legfontosabb közlendőt. A szín csodája, hogy valójában nem is létezik, csupán a szemünkben születik, mégis olyan varázslatra képes, amit nem lehet máshogy átadni, nem lehet leírni, eltáncolni, megmagyarázni, kizárólag vizuálisan hat. Én a festészetben ezt csodálom, ahogy a zenében a dallamokat. 

Tóparti visszacsatolás
– Hosszú ideig csak csodáltam a Velencei-tó térségének látványát, és annyira lenyűgözött, hogy nem mertem nekifogni. Sokáig nem festettem velencei témákat, maradtak a New York-i felhőkarcolók és egyebek. De az utóbbi években engedtem a kísértésnek és nekiálltam. A Flow című sorozat nagy részét a velencei táj ihlette, a víz, a felhők, a naplementék. Ez például egy olyan kép – mutat a műterem fő helyét elfoglaló, narancsszínek kavalkádjából álló alkotásra –, amelynek két inspirációja van. A lapos sárga-vörös római téglafalak a Palatinuson, valamint amikor megy le itt a nap, és vörös fényével alulról bevilágítja a réteges felhőket. Elképesztő tud lenni! Van olyan vásznam, amit a víz hullámainak játéka inspirált, és olyan is, amit a téli fagyos, jéghideg reggel, amikor a párás levegőn át elkezd szikrázni a felkelő nap. A gyöngyház fény varázsa üt át az ilyen reggeleken. A befagyott Velencei-tó éppúgy megihlettek, mint az ingókövek Pákozdon.

Saját, teremtett mikrokozmosza
Mint mondja, sok minden inspirálja, az absztrakció mindig vizuális élményeken alapul, azt írja át a festészet nyelvére, amely sosem lesz a látott kép másolata. Abból leszűrt összefüggésrendszerré válik a táj, a természet, a vizuális élmény. Szegedi Csaba alkotásain szembetűnő, hogy témái között nincsenek figurák, emberek – számára a természet, a táj az ihletadó. – A mai társadalmi események bevallom, nemigen hoznak lázba, inkább tájélmények, meteorológiai, természeti jelenségek kerülnek vászonra – mondja, s hozzáteszi, hogy noha korántsem emberkerülő, szereti az emberi társaságot, megérti Fa Nándort is – utal vissza a Velencei-tó magazin első számában olvasottakra –, amikor azt mondja, hogy azért is szeret kihajózni a tengerre, mert az mindig lemossa róla a szárazföldi szennyeződéseket. Szegedi Csaba számára a műterem és a természet ez az elvonulásra alkalmas tér. A maga köré teremtett mediterrán mikrokozmosz is ezt segíti – az ősfás környezet, a libanoni cédrusokkal, ciprusokkal, pinus pineákkal megteremtett délies flóra, a réteges teraszos kertkialakítás a termékeny alkotás oázisa. Ahol Artemis és Héra, a Szegedi család két gyönyörű macskája számára is paradicsomi a környezet. A nem túl messzi távlat pedig, a Bence-hegy, annak déli fekvése, sziklás világa, fényei is kicsit az olaszos vagy provence-i világot idézik a festőművész lelkében.

A Flow sorozat tehát ennek a környezeti hatásnak is az eredménye. A New York-i felhőkarcolós cityscape sorozata Németországban látható most. A művész azt is elárulja, hogy korábbi sorozata, a velencei tájakból induló absztrakciók azok, amelyekből úgy érzi, maradt még benne megfesteni való – ez lesz a következő irány. A Velencei-tó térsége tehát tovább virágoztathat még formákat és absztrakciókat a festőművész lelkében, amelyek vászonra kerülve úgy varázsolnak majd, mint dallamok a zenében.

STR

Szegedi Csaba életpályája
– 1985 óta Művészeti Alap, majd a jogutód Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete tagja, s megkapta a Smohay Alapítvány egyéves ösztöndíját.
– 1985-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán diplomázott 1985-ben, melyet három tanévnyi posztgraduális mesterképzés követett.
– Az Y Galéria tagja lett 1986-ban, 1988-tól 1992-ig pedig Tábori Csabával vezetője. 1988 óta tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, valamint a Magyar Festők Társaságának.
– Külföldi tapasztalatait 1991–92-ben az Atelierhaus Worpswede rezidens vendégművészeként szerezte először, amikor is elnyerte a Deutsche Akademische Austauschdienst ösztöndíját, valamint az Alsószászországi Tudományos és Művészeti Minisztérium ösztöndíját.
– 1992-től 1995-ig Münchenben élt és dolgozott. 1993 és 94 között a müncheni Autorengalerie 1 és a Berufsverband Bildender Künstler tagja volt.
– 1995–2001 között a Budai Rajziskola tanára volt, ezt követően pedig a Magyar Iparművészeti Egyetem/Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára.
– 1996 óta tagja a Székesfehérvári Művészek Társaságának.
– 2001-től 2004-ig egyeteme DLA doktorandusza volt.
– 2006-ban elnyerte a Hungarian American Enterprise Scholarship Fund ösztöndíját, s hat hónapon át a Griffis Art Center (New London, Connecticut, USA) rezidens vendégművésze volt.
– 2009-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen megszerezte a Szabad Művészetek Doktora tudományos fokozatát. 2009 óta gyakran a Velencei-tavi Nemzetközi Szimpozion résztvevője. 2015-ben az ”Art For A Cause Symposium” résztvevője volt Indiában, Prima díjjal tüntette ki a Prima Primissima Alapítvány Fejér megyei Tagozata. 2016-ban elnyerte a Római Magyar Akadémia Képzőművészeti ösztöndíjat.


Szegedi Csaba festőművész velencei műtermében, ahol tobzódnak a színek és a fények

Fontosabb elismerései
Smohay-ösztöndíj (1985)
Glatz Oszkár-díj (1986)
Barcsay Alapítvány emlékérme (1990)
Barcsay-díj (1991)
DAAD Stipendium, Németország (1991)
HAESF Alapítvány ösztöndíja, USA (2006)
Prima Primissima Alapítvány Fejér Megyei Prima Fődíja (2015)
Római Magyar Akadémia Képzőművészeti ösztöndíj (2016)

(Fotók: S. Töttő Rita)