Csendes Karácsonyok, illatos tóparti emlékek - Nádasdy Borbála grófnő távoli szép ünnepei

Részletek

Portré

2021. december 08. szerda, 09:32

Gyertyalángos szentesték, családi ének a Megváltóról, illatok, ízek, régmúlt nemesi karácsonyok emléke rajzolódik ki lelki szemeink előtt, ahogy Nádasdy Borbála grófnő, írónő mesél. Viszontagságos, de gazdag életútja a lepsényi és nádasdladányi kastélyon és a francia életen túl időnként a Velencei-tóhoz is elért. A nádasok közötti csendben, a holdtölték vízben remegő ezüsthídját szelve lelt nyugalomra, már a második világháború után.

Nádasdy Borbála grófnő legszebb karácsonyi emlékeit a lepsényi kastélyból őrzi – ahol még együtt volt a család, ahol az akkor még nagyon fiatal szüleivel együtt élhette át a Megváltó születésének ünnepét. Az utolsó karácsony, amely még a boldog együvé tartozás hangulatában telhetett el, 1944-ben volt – meséli a grófnő a Velencei-tó magazinnak. Az emlékek pedig egyre csak jönnek.

Az utolsó karácsony a szülőkkel
– A második világháborús időkben, 1944-ben volt az utolsó olyan karácsonyunk, amelyre nagy szeretettel emlékszem. Akkor még apánk – Nádasdy Pál - velünk volt. A huszárezrednél volt tartalékos főhadnagy, s ezt követően a frontra ment. Nem volt sok ajándék már akkor sem, némi könyv és mackó volt a meglepetés, de nem ez számított, hanem a meghittség, ami körbevett bennünket. Ma már – ennyi idő tapasztalatával – azt is tudom, miért éreztünk így: mert együtt volt a család. Nagyon fiatalok voltak akkor még a szüleim: anyám 30, apám 34. Emlékszem, éjféli misére én még nem mehettem, mert kicsi voltam, de a nővérem már igen. A másnapi nagymisén lehettünk ott mindannyian. És a hó! A nagy karácsonyi havazások nagyon hiányoznak… Manapság sajnos nem esik, pedig egészen más hangulatot ad az ünnepnek a havazás: lecsendesítenek belül is – mondja a grófnő.

Nádasdy Borbála grófnő 1939. május 12-én született Budapesten. A nemesi Nádasdy család leszármazottja, több kötet szerzője, színésznő, balettmester. 1957-ben menekült el Magyarországról, Bécsben, majd Párizsban élt. Ma ismét Magyarországon, Veszprémben él, végleg haza költözött. Kitüntették a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének polgári tagozatával (2012), Lepsény díszpolgára (2012). Művei: Zagolni zabad? (2008), A szabadság zaga (2009), Maradni zabad! (2010), Ízes élet (2012), Úton-útfélen (2014), Asszonyszerelem, asszonysors, Gabriel Méry (2017).

Az ünnep értéke
A távoli szép emlékeket ekkor még nem töri össze a későbbi sok változásról szóló történet: a család szétszakítása, az ország elhagyása, az új élet, az új szokások elfogadása még odébb. Kicsit még merengünk az utolsó, a régmúlt csendes karácsonyain: – Nekem a karácsony akkor és most is kis Jézus születését jelenti. Másképp ünnepeltük, mint a ma embere, amikor már inkább a vásárlás a lényeg. Nehéz ezt kivédeni, főleg, ha unokája van az embernek. Ám nekem a karácsony mégiscsak erről szól: a Megváltó születéséről – mondja szelíden, jószívvel gondolva az ünnepre, s hozzáteszi: nem azt kell nézni, hány nap szabadság van még hátra, hanem egyszerűen át kell élni az ünnepet. – A várakozás is bennünk volt: vártuk az újesztendőt, a böjt végét, amit bizony nagyon betartottunk. Még szenteste is böjtöltünk, és karácsony napján, 25-én volt az első, bőséges ebéd. Most is úgy csinálom. És ugyanígy, várakozással telve díszítettük a karácsonyfát. Fontos volt, hogy a gyermekek számára meglepetés legyen, ez hozott némi varázsos titkot az eseményekbe. Este szólt a csengő, s amikor a gyerekek bejöttek, láthatták a csiptetőre erősített gyertyával kivilágított, csillagszórótól fénylő fát. A fa előtt állva énekeltünk, verset mondtunk – majd persze elfújtuk a gyertyát – érkeznek Borbála fénylő emlékei, melyek között ott a karácsonyfán zizegő angyalhaj, az otthon készülő szaloncukor, dió, kifényesített piros alma. – Nem volt narancs, nem is kellett, attól még boldogok voltunk. Emlékszem, hogy apám, aki nemzeti érzelmű volt, ragaszkodott hozzá, hogy a plafonig érő karácsonyfa piros-fehér-zöld díszekkel legyen tele – színezi lelki szemeink elé a grófnő a hajdanvolt karácsonyfák képét. Illatot is hoz mellé, hiszen, mint mondja, nincs szebb, mint egy jó illatú karácsonyfa.

Családok szerte-szét
Az ünnepnek értelmet az együtt töltött idő ad – így volt ez a Nádasdy családban is, melynek hagyományait, szépségét és melegségét Franciaországban nem találta meg Borbála. Ott máshogy tekintenek erre az ünnepre, teszi hozzá, ahogy azt is: tavaly visszatért oda karácsony idején. Ekkor kapott egy csodálatos ajándékot: – Az unokáimnak meséltem a régmúlt időkről, s azt mondtam: tudjátok, ha én nem leszek, emlékezzetek erre, amit most elmondok. Az akkor 14 éves unokám azt mondta, nem csak rád fogunk emlékezni, hanem arra is, amit te nekünk tanítottál. Számomra ez volt az igazi karácsonyi ajándék! Ma a családok szerteszét vannak, a karácsonyi összejövetelek ezért pótolhatatlanok,vélekedik a grófnő. ’44 után így szaladt mindenfelé az ő családja is és hosszú, kalandos élet után - melyben volt kitaszított, jogfosztott, színésznő és balettmester is-, újból Magyarországon találta meg az otthonát. Ezúttal azonban Veszprémben. A volt Nádasdy örökségek, kastélyok ugyanis már rég állami tulajdonban voltak.

Még egy meghitt karácsony – újra itthon
– Már végleges hazaköltözésem után volt ismét egy szép karácsonyom – sajnos már a férjem halála után történt Májusban hagyott itt minket, és ünnepekkor eljöttek a gyerekeim, minden unokám. Együtt voltunk, s együtt hiányzott mindannyiunknak a nagypapa, a férjem. Akkor nagyon meghitt volt, még ebben a hiányban is. De valahogy éreztük, hogy talán mégis itt van velünk, ez adott valamiféle régi hangulatot ennek a karácsonynak. Férjem emlékéért tettük ezt, és mindenki érezte ezt különös meghittséget – nyúl vissza a pár évvel ezelőtti emlékekhez a kedves nagymamává változott, valaha volt szépségét most is csodásan őrző grófnő. Aki nemrégiben ott volt a felújított nádasdladányi kastély ünnepi átadóján is. Ahová gyermekként átjárt játszani a család másik ágához. – A gyermekkori emlékeim mellett számomra azért is különleges helyszín, mert a dédapám, a példaképem építette – mondja, majd feltörnek a családi legendárium sötét korszakai: a háború, a család száműzetése, majd pedig az évek, évtizedek alatt hanyatló épület sorsa. – Elmúltak az évek, lassan a kastély tönkrement mindenhogyan. Ezt mi figyeltük külföldről is. Nádasdy Ferenc unokabátyám, aki a rendszerváltás idején visszajött, elintézte, hogy ne lehessen eladni külföldre a kastélyt. Nem akarta visszakapni, csak azt, hogy amit az állam elvett, azt a nemzet kapja vissza. Mondhatom, nagyon szép lett – még ha valójában nem is így élt benne a család – mondja, majd pedig hozzáteszi: ez azonban már nem egy család otthona, hanem a közjót szolgáló intézmény és ezt jó lenne, ha tükröznék benne a lehetőségek. – Mint például a kápolnásnyéki Halász-kastélyban, ahol élményt, kultúrát kapnak az emberek. Persze a múzeum is szép, ami a nádasdladányi kastélyban van és a teljes felújítás is. Éppen ezért köszöntem meg a munkát azoknak, akik a szívüket, lelküket beletették – a kőművestől a szervezőkig mindenkinek.

Emlékek a Velencei-tóról
Nádasdy Borbála édesanyja, Augner Antonia Margit polgári családból érkezett az arisztokrata famíliába. Az Augner családnak volt Velencén pincéje. – A pincesor egyik tagja az anyai nagybátyámé, azaz édesanyám nővérének a férjéé volt. Oda sokat jártunk, a háború után. Ahogy a Velencei-tóra is, ahol csodálattal fedeztem fel a vadvilágot, a nádasokat és a vizet – emlékezik Borbála, aki nem feledi a csónakázás közben rászakadó csendet, a Velencei-tó semmivel össze nem téveszthető illatát, a vadkacsák röptét, a holdtöltekor érkező ezüsthidat. Ahogy a szúnyogokat sem – teszi hozzá nevetve. Majd eszébe jutnak Széchenyi Zsigmond szavai, aki az Ahogyan elkezdődött című könyvében fogalmazta meg legszebben azt, amit Borbála is gondol, s ami valahogy így maradt meg emlékeiben: ez a tó, lehet, egy külföldinek semmi, de nekünk igazi kincs.

 Fotók: 123rf, shutterstock, wikipedia