A bársony bariton már csak csillagkottából zeng - Ütő Endre munkássága tovább él a lovasberényi parasztházban

Részletek

Kultúra

2020. július 29. szerda, 11:19

Ütő Endre operaénekes, szobrászművész három éve hunyt el. Lovasberényben élt évtizedek óta feleségével, Lenkével. Az özvegy azóta is ott él, a hosszú vályog parasztházban, körbevéve férje emlékeivel, alkotásaival.

A lovasberényi parasztház
A magyarság történelmi, nemzeti, irodalmi és kulturális értékei, fájdalmai, emlékei húzódnak azokban a kő- és kerámiaráncokban, mélységes szobortekintetekben, melyeket Ütő Endre hagyott örökül a világnak lovasberényi házában. Több mint két évszázados, nádtetős parasztház volt az otthona a művészházaspárnak, amelyet azóta is őriz, éltet felesége, Ütő-Dávid Lenke. A nő, aki közel negyven éven át volt párja az operaénekesnek és szobrászművésznek, s akinek bronzba öntött portréja csak egy a több száz vagy ezer alkotás közül, amelyek ma is várják a látogatót a Lenke Galériában.

Színekben, formákban és mondanivalóban gazdag életmű tárul a látogató elé a Lenke Galéria verandáján

Séta a gyűjteményben
Izgalmas, döbbenetes és életre szóló élmény a gyűjteményben tett séta, melynek során találkozhatunk Kodálytól kezdve József Attilán át Wass Albertig sokakkal, akiknek gondolatai, világlátása megmozgatta a művész fantáziáját. Ütő Endre ötven évig volt az Operaház tagja, a rendszerváltást követően elsőként, öt és fél évig igazgatója is, Liszt Ferenc-díjas, érdemes művész. De nem lett örökös tag és Kossuth-díjas – ez volt élete egyik legnagyobb fájdalma, amely feleségében tovább él. Operaénekesi karrierje ötven év után véget ért, ám ezzel párhuzamosan, még idejekorán, talán már a hetvenes években, feléledt benne az alkotási vágy.

Szorgalom, indíttatás, mondanivaló, lehetőség
„A képzőművészetet vagy az irodalmat szerintem nem lehet kizárólagosan iskolában megtanulni, kell hozzá egy alapadottság, és kell hozzá indíttatás, mondanivaló a világ számára és lehetőség a munka megkezdéséhez. Nekem ezt székely származásom és ez az otthonomat jelentő lovasberényi parasztház adta…” – mondta még Csűrös Csillának a „Vigyázz, emberség! Vigyázz, magyarság! !című, 2013-ban megjelent önéletrajzi kötetében. Ütő Endre azonban közel három éve, nyolcvanéves korában távozott az élők sorából.
– A Lenke napot azért még megvárta – sommázza az asszony a félhomályos, hűvös parasztház nappalijában, ahol körbeveszi őt férje szellemisége, fényképek, alkotások, jegyzetek. Emlékek, keserédes múlt, sikerek és kudarcok kerülnek szóba, melyeket Lenke a gyászév letelte után gyűjtött egy csokorba, érzelmektől fűtött kötetbe, olyanba, amilyet csak egy feleség, harcostárs tud papírra vetni. „Csillagkottából zengő bársony bariton” lesz a címe, s még idén kiadja. Lenke pedig mesél és emlékezik, néha párásodó szemmel, máskor merengve.

Az Ütő Endréről 80 éves születésnapjára készült nagy molinó most is ki van téve a munkái között

A szerelem
A szerelem, amely egy kis pesti garzonlakás avatóján kezdődött, szinte fekete-fehér képkockákkal tárul a hallgató elé: ahogy a negyvenes évei második felét taposó Endre, a magas, jóképű, már nevet szerzett férfi dörgőn mély, mégis bársony baritonjával fordul a harmincas évei elején járó, csillogó, lobogó szőke hajú nő felé és kezet csókol neki. Már akkor is szokatlan gesztus volt ez, ami a Bihar megyéből származó lány lelkében ismeretlen fényeket gyújtott. Ez a szokás a székelyekre jellemző manapság, mondta. S kiderült, hogy erről Endre mit sem tudott, de valóban onnan hozta őt is – illetve felmenőit – a sors. Lenke számára itt megpecsételődött minden, s a jelenig sodorta őt Endre fordulatos karrierje. Merthogy az özvegy most is ebben a szellemiségben él és tevékenykedik, még ha férje „fizikai valójában” már nem is lehet mellette.

Ütő-Dávid Lenke ma is Lovasberényben él s fogadja a látogatókat a galériában

Kihűlt kemence...
A ház és a feleség a férfi életének utolsó pillanatait őrzi, mint egy megfagyott pillanatot. Kiveszi a kemencéből Endre utolsó, befejezetlen, soha ki nem égetett alkotását, amely a három éve kihűlt kemencében szárad.
– Nem nyúltam hozzá, nem akartam befejezni helyette. Ez Krisztus utolsó vacsorája – mondja az asszony, s megmutatja a félbemaradt alkotást, egy tálban nyugvó emberi kezek tucatját. Ahogy az utolsót is, a Legenda címűt, amely egy képkeretről lógó női alak, s melynek összeállításában végül a feleség is segédkezett. – Ez már szinte közös mű – mondja. Minden egyes darab utalás, áthallás, üzenet – melyekről Lenke rendületlenül mesél, s amelyek nem csak egy ember, de a magyarság múltját is őrzik. A 47-es fekete bőrcsizma azonban, mely a székely sujtásos törtfehér posztónadrághoz készült, már saját emlék, ahogy az operaénekesi múltat idéző szürkülő portrék sorozata is. Melyeken Endre magabiztosan, szerepeitől átszellemülve néz ki a keretekből a parasztház villanófehér vályogfaláról. Olyan különös itt minden – kőarcok, kerámiakiáltások, tányérportrék figyelik a látogató minden mozdulatát, fagyott tekintetük időtlensége körül azonban tobzódik a világ. Két fekete kutya, egy puli és egy mudi hangos vahogása, rózsabokrok vibrálása, tavaszi zöld gyep ropogása tölti meg élettel az otthon-galériát. Ami ma már csak Lenke egyedüli lakása, ám ahol a történelem ül meg minden apró résben.

Örökmécses ég a vályogház nappalijában, amely megvilágítja a művész portréját

Élénk lánykori emlékek
Lenke negyvenhárom éve él az anyaországban, de ma is érzi, emészti a lánykori emlékeket, melyeket megírt egy önéletrajzi kötetben is, „Egy bihari fata életei – Élesdtől Lovasberényig„ címmel. – A fáta románul leányt, nagylányt jelent. Amikor átkerültem 1977-ben Biharból, akkor nagyon sokan így neveztek engem: a román lány. Ezért írtam így – mesél a szívébe égett bélyegről az asszony. Ez azonban ma már csak egy tompa, színes emlék, amely épp olyan fűszer az ő életében, mint annyi más körülötte – Lovasberénytől a végtelenségig.

(forrás: FMH/STR, fotók: STR)