Életet hagy maga után, nem súlyos köveket

Részletek

Címlapsztori

2023. február 16. csütörtök, 08:46

11 évesen már javában mos, főz, takarít, testvéreket, állatokat, nagymamát gondoz, iskolába jár, és tűri a magyar szóért járó pofonokat. A moldvai magyar közösség szigorúan zárt világa Gyimesnél véget ér, azután nincs élet és pont. Csak a gyerekkereskedelem réme, és valahol messze Magyarország, amelyről 100 éve alig tud valamit a továbbra is magyarul imádkozó csángó paraszti világ.

Iancu Laura innen menekült el még gyermekként, egy darab batyuval a hátán. Mégis sok mindent hozott magával – bár József Attila-díjas költő, elismert néprajzkutató már „itthon” lett. Otthonra pedig Velencén lelt. Iancu Laura József Attila-díjas magyar író és költő, néprajzkutató a romániai Magyarfaluban cseperedett fel. Olyan helyen, ahol az élet már kicsi gyermekkorban is nehéz, az életpálya pedig úgy köt az ember lelkébe, akár a beton az előre tervezett útra ömlesztve. Ma mégis Velencén él családjával – boldog, kiegyensúlyozott közösségben, ám ma sem feledi, honnan érkezett. A korai gyermekkora paraszti társadalomban, homogén katolikus nagycsaládban telt, zárt faluközösségben, meséli. – Klasszikus falusi gyermekkorom volt, noha kettős elnyomás épült be a tudatomba, sejtjeimbe. Az egyik a nyelvre irányult: magyarul vagyis, hogy tiltották és büntették az anyanyelvhasználatunkat. Ezért nálam sajátos helyen van a szívemben az anyanyelvem – kezdi történetét az írónő.

„Lauka” - csak így hívták kiskorában az írónőt

Pofon a magyar szóért
S hogy ezt hogyan élte meg Laura gyermekként? Hát így: - Az iskolában felpofoztak a tanárok, ha azt hallották, hogy magyarul beszélek. Biztosan mondták ők, hogy nem szabad, csak románul beszélni, de hát én azt az elején még nem értettem. 1985-ben még nem beszéltem románul, abban az időszakban az én falumban egynyelvű faluközösség élt, a kétnyelvűség éppen akkor – főleg a rádió hatására – kezdett megjelenni. Nagyszüleim például egyáltalán nem tudtak románul. Édesapám a katonaságban, majd az iparban tanulta meg a nyelvet, majd édesanyám a tsz-ben a román asszonyoktól. Na de mi az iskolában kezdtünk ismerkedni a román nyelvvel. Néhány pofozás után persze Laura is megértette: nem beszélünk magyarul. De ez sem volt ennyire egyértelmű. Ez inkább úgy történt – meséli az írónő -, hogy Laura otthon elmesélte a történteket, s ők, a magyarfalui magyar család maga „rakta össze”, hogy akkor ez azt jelenti, valószínűleg a magyar szóért kapták a gyerekek a pofonokat. - Ezek után inkább hallgattunk vagy suttogva játszottunk. Nagyon érdekes, hogy a román nyelvismeretem is főleg így kezdődött: a tiltásokat, szabályokat tanultam meg elsőként, s nem az önkifejezést, az elemi kommunikációt.

Az egyház mindenek felett
Az egyház volt a másik alappillér a magyarfalui közösség életében: - Erőteljes kontroll alatt tartott minket az egyház, amit úgy lehet elképzelni, mint egy kora középkori feudális világot, ahol tényleg a pap volt az isten a faluban. Úgy is, hogy a papságra, egyházra is rátelepedett a kommunizmus. Ahogy az állam terror alatt tartotta az egyházat, úgy az egyház terror alatt tartott bennünket. Ezek persze erős szavak, de ha az ember lecsupaszítja, erről van szó, nem érdemes szépíteni a helyzetet.

Munkás gyermekkor: mezőről iskolába, iskolapadból a tűzhelyhez
„Leül mellém, arasznyi hely közöttünk.
Krisztust nézem, ő látja Máriát.
Vacsorára idén is havat ettünk,
és sokszor megjártuk a Golgotát”

Hát ez jellemezte Iancu Laura gyermekkorát, túl azon, hogy „munkás” gyermekkora volt. – Nem úgy munkás, ahogy társadalmi értelemben ezt manapság használják, de mindenképpen ’dolgozós’ gyermekkorom volt. Reggel 4-kor elmentem az állatokat legeltetni, aztán hazamentem, és akkor a kicsi testvéreimet és a nagymamát gondoztam. Majd elmentem iskolába, és nagyszünetben haza szaladtam az állatokat megitatni, a nagymamát, testvéreimet megnézni. Visszaszaladtam az iskolába, majd otthon az állatokkal folytattam. Vittem őket a mezőre, de akkor már a testvéreimet is vittem magammal, estére pedig vacsorával vártuk a szülőket haza. Főzni is elég hamar megtanultam, 7-8 évesen már tudtam, mert magától értetődő volt, hogy ezt csinálni kell. „Dolgozós” gyermekkorom volt tehát, melynek egén voltak „fekete” felhők.

Laura Borbáth Erzsébettel, egykori iskolaigazgatójával

Az eszmélés időszaka
„Csendben nyugvó álom
Elmúlhat ereje létednek
S oly tisztán fogadod
A múltat mintha a három
Idő egy se volna néked”

A kiugrásra, fejlődésre lehetőség akkor nem volt. – Nem álmodtam arról, hogy ki lehet törni ebből a világból, mert nem volt benne a levegőben ilyesmi. Ha az ember kitörésen gondolkodott, akkor az a házasságot jelentette. Minél előbb megházasodni és függetlenedni, saját szájíz szerint élni az életet valamennyire – csak így lehetett. Vagy pedig elmenni a városba dolgozni – gyári munkásnak vagy amit éppen egy nyolcosztályt végzett ember megtehet. Ez volt a perspektíva előttünk. Ami az én életemben új lehetőséget nyitott, az a csíkszeredai magyar oktatási program volt, amely éppen 1990-91-ben jelent meg és bontakozott ki. Ennek a híre eljutott hozzánk is Magyarfaluba. Lehetett jelentkezni a programra. Ekkor én 11 éves voltam. Ez sem úgy volt, hogy én megálmodtam tehát, hogy szeretnék innen elmenni, hanem egy reggel úgy ébredtem, hogy azt beszélik a faluban: lehet menni Csíkszeredába’ tanulni, a szülőknek ez nem kerül pénzbe, sem a kollégiumért, sem az étkezésért nem kell fizetni, a gyerekeket a magyar állam és a kapcsolódó szervezetek támogatják. Én erre a programra jelentkeztem.

Talán meg sem történt…
11 éves volt tehát ekkor Laura. Döbbenetes, rá is kérdezek: 11 évesen? – Nem akartak elengedni, és még mai napig nehéz erről beszélnem, mert még mindig azt hiszem, hogy nem igaz, nem történt meg... Már járt a busz motorja…– csuklik el a hangja. S kibontakozik előttem a magyarfalui hús-vér valóság, melyben a főszereplő egy kicsi lány, kinek lelke mélyen ágyazva a katolikus magyar közösség zárt világából valami elképzelhetetlen – ekkor még számomra ismeretlen oknál fogva – elemi erővel menni akart. – A busz a nyár végén összegyűjtötte a moldvai falvakból a gyerekeket, akik jelentkeztek erre a programra. Egész nyáron sírtam, fenyegetőztem, hogy öngyilkos leszek, ha nem engednek el engem erre a programra, de mindig falakba ütköztem. Igazából nem voltak vízióim, nem tudtam, miért akarok menni. Azt tudom, hogy a szomszéd falu ortodox papjának felesége nagy hatással volt rám: szép, csinos nő volt, rúzsos szájú, festett körmű, kalapos dáma. Én is ilyen akartam lenni. Ilyen álmaim voltak, de ennek semmi köze nem volt a tanuláshoz vagy ahhoz, hogy én vigyem valamire az életben. Ez inkább kora serdülőkori figyelem volt – meséli Laura, aki akkor, abban a nőben megláthatta, hogy létezik egy másik világ. – Nem volt tévénk, rádiónk, de ez a nő a mai napig, mint egy ikon, ott van az én mentális térképemen.

Ferenczes István társaságában

A remekmű nem neki való
„Nem vett föl a szekér
Futott mint a szélvész
Népies porától
Könnyezve elesetten elveszett
Álom felett sírok”

De volt más is, amit tudott akkorra már a 11 éves kislány: – Hogy a paraszti életben nincs megállás: az ember megszületik és haláláig mozgásban van. Olyan ez az élet, mintha egy maratont futnál egész életedben. Már nagyon korán megéreztem, hogy én ezt nem fogom bírni. Rendkívül „élesben” éli meg az ember ugyanis az életet ebben a közegben: a paraszti életmód az égvilágon semmire nem hagy időt. Sem arra, hogy valamit feldolgozzon az ember, lezárjon, megértsen, nyisson valamire. Ezekre nincs idő. Egyszerűen nincs idő még a betegségre sem, mert menni kell. Az erdőre, mert megfagy a család, ha nincs fa. Muszáj leszedni a kukoricát, mert ha beköszönt az őszi eső, odavész a termés. Egyszerűen nincs megállás. Ami nagyon jó dolog valahol, mert ezekben a közösségekben nincs olyan, hogy pszichés betegség, nincs rá idő. Ez a kultúra egy csodálatos remekmű, de én, gyerekként valahogy úgy éreztem, hogy ezt a tempót nem bírom. Arra vágytam, hogy valaki pörgessen már ki ebből a helyzetből, mert szédültem tőle. Menekültem gyakorlatilag otthonról. De nem tudtam hová és mi az alternatíva. Annyit tudtam, hogy ez az élet nagyon kemény. De visszatérve: Laura nyara úgy telt, hogy nem engedik Csíkszeredába, hiába sírt, fenyegetőzött. Félelmetes, ismeretlen világ volt ez a szülők számára. Ám eljött a vasárnap reggel, amikor megérkezett a busz, összeszedni a programban résztvevő gyerekeket. – Arra ébredtem, hogy édesanyám szólongat. Mondta, hogy apád elment gombászni, megyek utána, mert nem vitt szatyrot magával. Te pedig leányom, fuss ezzel a batyuval, hátha még eléred a buszt. Én pedig, úgy ahogy voltam, futottam a buszhoz. Egy darab tarisznyával mentem el, édesanyám egy zsebkendőbe kötött némi pénzt és a születési anyakönyvi kivonatomat.

Előadás közben

Kipörgés a nagyvilágba
Hogy ez mit jelenthetett egy akkori családnak, az mai magyar fejjel elképzelhetetlen. Ez a kis magyarfalui közösség ugyanis nem csak természeti és kulturális szempontból, de történelmileg is elszigetelődött a nagyvilágtól. Még a magyarságtól is, amelyről 1900-tól fogva alig tudott valamit. Az, hogy közel száz éven át mégis konokul őrizte magyarságtudatát, s az asszimiláció vagy a kommunizmus nem vetett véget létezésének, már-már a csoda kategória. Éppen ezért érthető, milyen félelmek közepette engedte el a nagyvilágba gyermekét ez a család, akiket még a szerv- és gyermekkereskedelem sötét rémképével is riogattak.
– Hiába tudtuk, hogy létezik például Erdély vagy Magyarország, kapcsolatot tartani bárkivel tilos volt a Kárpátok két gerincén. Számunkra Gyimesnél véget ért az élet. De hát az én nagyanyám Gyimesbe járt magyarul gyónni, amely a mi falunktól közel 150-160 kilométerre volt. Évente többször elgyalogolt, mert elemi igénye volt, hogy magyar papnál gyónjon. Erre máshol nem volt lehetősége. Egy idő után már ezt is megtiltották neki. Ekorra tehát már gyakorlatilag nem volt élő kapcsolat magyar és magyar között. – Hálás vagyok a Jóistennek, hogy amikor az első őszi szünetben haza vittek minket, akkor már máshogy jöhettem el ismét – akkor már bőrönddel távoztam. Az első alkalmat ugyanis én inkább menekülésnek hívom. Én máig tartom, hogy nem szeptember 13-án mentem el otthonról, hanem október 26-án, mert az volt a valódi elengedés. Ekkor ugyanis a szüleim visszakaptak, látták, hogy rendben vagyok, akkor engedtek el igazán. Innentől már egy egészen más történet kezdődött.

Otthonról haza akart jönni
„Galambot etetek a Mikszáth téren,
napozok a télies koszban,
földíz a számban.
Honvágy. Honvágyam van.”

Laura Magyarországra 1997-ben, érettségi után került – egyetemre. – Itt ragadtam, de én eleve így készültem: haza szerettem volna jönni – mondja. Írni pedig már középiskolában elkezdett. Zeneiskolába járt, ahol a gitározás mellett kezdte „dudorászni” a maga költötte szövegeket, dallamokat. De a versírás egyetemista korában kezdődött.
– Amikor találkoztam a költészettel, hamar bensőséges kapcsolatba kerültem ezzel a világgal. 18-19 évesen a szerelmesversek találták meg, azok közül is a szenvedős fajták. A legtöbb pozitívumot, reményt tartalmazó vers Petőfitől jött felé, árulja el. Akiben hiába van ott a bizonytalanság, kockázatvállalás, kesernyésség, mégis nagyon vonzónak találta. Ahogy később Pilinszkyt és Csoórit is. – Először antológiákat olvastam, így ismertem meg a költőket, akikről én nem is tanultam az iskolában. Sem Pilinszkyről, sem Hervayról. Az antológiák után indultam el a személyek megismerése felé. A szerelmes versek után az istenes versek voltak a következők, amelyek szintén életkori sajátosságként kerültek az érdeklődésem középpontjába. És akkor jön a következő – megrázó - mérföldkő Laura életében.

Egy világ omlott össze
„manapság a feltámadással
kit lehet vigasztalni?
Ingyenes az ellenszer,
ki akar ma már meghalni?”

– 20 évesen a főiskolán, filozófia órán hallottam először az ateizmusról. Gyakorlatilag tehát ekkor találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy valaki nem hisz Istenben. Ez egyszerűen nem létezett az én világomban. Mert hiába volt kommunizmus, amelyben tiltották a vallásgyakorlást, arról szó sem volt, hogy Isten nem biztos, hogy létezik. Ez elindított egy lavinát bennem, darabokra törte a világomat. Az első érzésem az volt, hogy aha, engem becsaptak! Becsapták az egész faluközösséget, az egész emberiséget! Ez az „apróság” gyakorlatilag kihúzta a talajt a lábam alól. Egészen addig hittem valamiben, volt egy világképem, azt gondoltam, tudom, mi a jó, mi a rossz. De amikor egyszer csak kiderült, hogy mindez relatív, csak egy kulturális termék, s hogy lehetetlen, hogy mindennek a végén egy személyes, élő Isten legyen, az engem teljesen „levegővé” tett. Nem csak a világomat vette el. Először arra jutottam, hogy mindenáron filozófiát akarok tanulni, hogy megértsem ennek a problémakörnek a történetét, s aztán végül a teológiánál kötöttem ki. Elvégeztem a Pázmányon a teológiát. E kritikus válság és krízis közepette azonban rájöttem, hogy a teológia nem egy „menza”, tóparti büfé, ahol megtömik az embert hittel, s ellátják az embert mindenféle kapaszkodóval, hanem hogy ez is csak egy tudásanyag. Aminek semmi köze a hithez. Ekkor még mélyebbre süllyedtem, nem tudtam, hogy lesz ebből élet, mert arra gondoltam, akarom-e én azt az életet, aminek semmi súlya, semmi tétje nincs? Legfeljebb a pillanat élvezete adatik meg – úgy, hogy közben az élet 99 százaléka nehézség, 1 százalék az élvezet.

Szerzőtársak közelében

Akarom én ezt? – tette fel a kérdést
„Mert szóra bírtam az igazságot,
És látván, szemem megvakult.
Én sose emberrel vívtam,
Az ellenfelem Isten volt.”

Élet-halál kérdéséig éleződött tehát a dolog Laura életében. E viszontagságos lelki vívódás oda vezetett, hogy rájött: Isten nem értés dolga. – A kérdés az lett, el tudom-e úgy fogadni Istent, hogy nem értem? El tudom- e azt fogadni, hogy fontos vagyok, s az én életem egy akarat folyamán létezik, vagyis valaki akarja, hogy én legyek? Az lett a lényeg, hogy az életben van egy társam, épp úgy, ahogy társa, segítsége az ember a szülőnek a teendőkben. Mert az anyának is fontos, hogy ott legyen a gyermeke a feladatok során, de az igazi terhet azért mégsem teszi rá. Valahogy az istenkapcsolatot is így képzelem el: túl sok mindent akarok magam cipelni. Meghagytam hát Istent Istennek, a maga messzeségében, megfoghatatlanságában. Amikor ezek letisztultak bennem, akkor engedtem el ezt a kérdést. Mostanság pedig már, amikor azt érzem, hogy nagyon nehéz „lenni”, arra gondolok: ez rendben van, tényleg nehéz lenni. Istenbe vetett hitem nélkül azonban ez ma nem menne.
A Velencei-tónál pedig Laura megtalálta azt a katolikus közösséget is, amelyben további erőt talál, amely támasza tud lenni.
– Nagyon érdekes ez, mert már-már olyan értelemben vett katolikus közösség ez, mint Magyarfalun volt. Klasszikus katolikus világot találtam itt, hagyományos értékekkel. Én magányos alkat vagyok, nem vagyok egy közösségi ember, még az egyházközösségen belül sem, de azt kell, hogy mondjam: élvezem a gyümölcsét annak, hogy egy ilyen erős közösség van itt Velencén.

Az új otthon
Ahová 2014-ben költözött az írónő családjával. – A kisebbik gyermekem már ide született. Férjem a Pécsi Egyetemen oktat, többek közt néprajzot. Őt tehát Pécshez köti a munkája, engem pedig Budapesthez. Így hát azt a kompromisszumot kötöttük, hogy valahol a Dunántúlon próbálunk szerencsét. S mivel lényeges volt, hogy az én munkahelyem közelebb legyen, ezért döntöttünk Velence mellett. Szerettem volna ugyanis én lenni a család tűzhelye, én akartam a gyerekeimet felnevelni, az anyjuk lenni. Ehhez pedig az kellett, hogy a munkahelyemről egy órán belül haza tudjak érni. A térség Laura családja számára nem is a víz, inkább a hegyek miatt volt igazán vonzó. – Szükségünk volt a dombokra, hegyekre. A férjem a Mecsek szerelmese és én is ilyen helyen érzem jól magam. Így kötöttünk ki itt. A Velencei-tónál a természet a szomszédom. Ez egy sokszínű természet, a heggyel, vízzel – amely számomra ideális hely. A gyermekeimnek ez a szülőhazája, közössége, otthona, s nekem, ahol a gyerekeim ezt megélik, ettől az otthonom. Nem gondoltam volna valaha, hogy ez így lesz. Amikor eljöttem Budapestről, szabályosan elvonási tüneteim voltak. Közel 20 éven át éltem ott, s nagyon szerettem. Mostanra azonban alig várom, hogy hazaérjek, s ha nem kell mennem, nem is jut eszembe Budapest. Ez azt jelenti, hogy jól érzem magam Velencén.

Laura, mint édesanya: gyermekeivel a Velencei-tónál

Az út tovább
„Megsokasodtak éjszakáim,
mint nyári égen a csillagok.
Ki szembe jó velem, mind Káin,
és mindnek útjába’ én állok.”

De hogy jelenti-e ez azt, hogy révbe ért? – Nem szeretnék révbe érni soha. Versben is és a néprajzi munkákban is kérdéseket tematizálok, új perspektívát kínálok föl. Talán azért, mert messziről jövök, sok kanyart megtettem az életemben az elmúlt 43 évben, kicsit mindig más szemszögből látom a dolgokat. Minden ember csak egy valamit tehet hozzá az egészhez, abból is csak egy kicsit… Ezért is gondolom, hogy nekem az a sajátosságom, hogy magokat hintek, s azt remélem, hogy mögöttem életet hagyok, s nem lezárt dolgokat, köveket.

Vallás a néprajzban is
Iancu Laura a Néprajztudományi Intézet munkatársa, ahol a nagy közösségi kutatásokban vesz részt, valamint a saját kutatási terveit teljesíti. Ez utóbbi a moldvai magyarság vallásosságát járja körül. „A megélt vallásosságot kutatom. Olyasmire kell gondolni például, hogy azt nézem meg, mi történik az idő alatt, amikor az ember eldönti, hogy imádkozik, de még nem kezdődött el az ima. Hogy vezeti fel az imát? Van-e személyes beszélgetés az imádkozó és a megszólított Isten között? Vagy egyszerűen csak elkezdi az imát? Szeretem hallgatni az embereket, hogyan gondolkodnak az életről. A paraszti metafizikát, a népi filozófiát kutatom. Ez egy kicsit a saját témám, általam „felfedezett” és felvállalt terület.

Természetközelben - Iancu Laura új otthonában is a természetet kedveli leginkább
Fotók: S. Töttő Rita/ családi archívum

Csángó vagy moldvai magyar?
„Ha egy szóval kell meghatároznom magam, akkor moldvai magyar. Ha meg kell indokolnom, hogy miért nem csángó: Moldvában magyarok élnek. A csángó kifejezés egy műszó, amely az utóbbi 150-200 évben honosodott meg, főleg a moldvai magyarok kapcsán. De több másik, a ’magyar királyság’ keleti peremvidékén élő szórványközösség körében használatos még. De mint népnévvel, azt gondolom, nem indokolt a moldvai magyarságot illetni. Ez egy kulturális fogalom. Számomra mára a csángó olyasvalami – nyelv és kulturális valóság –, ami nem átalakul, hanem sorvad, a megszűnés útjára lépett.”