Keresés


Kulturális, idegenforgalmi, gasztronómiai, gazdasági magazin
Hirdetés

A magazin letölthető változata




Az ingyenes Velencei-tó Magazin legújabb számát megtalálják a Tourinform irodáiban, a tó térségi szállodákban és a különböző vendéglátóhelyeken.

VELMA rövid hírek


Hirdetés

A saját álmain túl - Berecz Zsombor, olimpikon vitorlázó új vizeken evez

Élete utolsó megmérettetéséről, a 2021-es tokiói olimpiáról ezüstéremmel tért haza Berecz Zsombor. Beszélgetésünkből kiderült, hogy a vitorlázást a Velencei-tó vizén szerette meg, innen indult a karrierje, amely kőkemény küzdelmek és lemondások árán juttatta el végül álmai valóságába. A nagymama lepedőből készített vitorláitól a mentális buktatókon át a legnagyobb fordulópontig Zsombor megemlékezett mindenről, ami olimpikonná tette. A legutolsó olimpiai futam élményéről, majd a hazatérés utáni fordulatról is mesélt a Velencei-tó magazinnak.


Berecz Zsombor mindig vízen vagy vízparton van – nem változik ez a jövőben sem. – Fotók: S. Töttő Rita, Szűcs Ábel

Fáradtságnak, hátra dőlésnek semmi jele, pörgésnek, folyamatos tevékenykedésnek azonban annál inkább – ez az, amit először észreveszek, amikor Berecz Zsombor olimpiai ezüstérmes, világ- és Európa bajnok vitorlázóval találkozom. Noha sok a teendő a vitorlások körül, mégis szívesen mesél. Élete utolsó nagy versenyén túl, ahonnan olimpiai ezüstéremmel tért haza, immár új vizekre evez a Fejér megyei Válról induló, majd a Velencei-tavon először vízre szálló fiatalember. De kezdjük az elején.

A nagymama lepedője
– Már édesapám, sőt mi több, nagymamám is vitorlázott! Gárdonyban, a Velencei-tónál volt egy nyaralónk, ahol a nagymamám készített magának egy kis lepedőből és árbócból vitorlát, hogy könnyebben ki tudjon jutni a tóra horgászni. Merthogy imádta a pecát. Így ragadt édesapámra is a vitorlázás szeretete, aki szintén a Velencei-tavon vitorlázott – mesél a családi legendáriumról Zsombor, hozzátéve, hogy édesapja azonban viszonylag fiatalon abbahagyta ezt a sportot, állatorvos lett. – Így kerültünk Budapestről Válra – mondja, s közben kiderül az is, hogy nagycsaládból származik: hatan testvérek, és többen is a Velencei-tavon kezdték a sportot. – Később volt vitorlás hajónk a Velencei- tavon, amit horgászatra használtunk, azzal jártunk a nádasba pecázni. Sokáig mégsem érdekelt a vitorlázás – emlékezik vissza Zsombor, aki már gyerekként is jó volt a sportok területén. Diákolimpiákra járt, focizott, ahogy az a fiúknál gyakori. – Mígnem tizenkét éves koromban beírattak a szüleim a VVSI nyári táborába. Itt tetszett meg a vitorlázás, ami már az első héten is nagyon jól ment. Következő évben felajánlották, hogy versenyezhetnék ott. Innentol számítható a vitorlázás iránti rajongásom, minden nyaramat a Velencei- tónál töltöttem. Élveztük persze a tó minden adottságát, nem csak vitorláztunk, de horgásztunk, fürödtünk, úsztunk, elmentünk kenuzni – gyakorlatilag szabadon élhettünk.

Érezte a hajót, a szelet
A vitorlázás összetett sport, vajon miből tudta Zsombor, hogy ebben igazán jó lesz? A válasz egyszerű: – Érdekes ez, mert én például felnőttként, amióta figyelem a tehetségeket, összesen ha két gyerekkel találkoztam, akikre ránézésre is meg lehetett mondani, hogy ebben ők nagyon jók. Már ahogy beül valaki a hajóba, ahogy ül a hajóban, ahogy fogja a kormányt, nézelődik és érzi, ahogy dől a hajó… már abból lehet tudni. Ez olyan képesség, amit nehéz lenne megfogalmazni. Érezni kell a hajót, a szelet. Összetett sport ez, amelyben főszerepet kap a technika mellett a koncentráció, az egyensúlyérzés, az azonnali reagálás képessége. Ha pedig megvannak az alap kompetenciák, ezeket már később lehet fejleszteni.


A versenyeknek vége, a cél a következő generáció tanítása lesz

Az első mérföldkő: függetlenedés
17-18 éves korában kezdte hozni az eredményeket Zsombor, s mint kiderül, akkor döntötte el, hogy semmi mást nem szeretne csinálni, csak ezt. Vagy bármit is hozzon az élet, az mindenképpen a víz, a hajó körül történjen vele. – Talán az volt az igazi fordulópont, amikor megkértem a szüleimet, ne finanszírozzák tovább a tevékenységemet. Ez 19-20 éves koromban történt. Ekkor elkezdtem egy hajóépítő iskolát, de ezzel párhuzamosan a VVSI színeiben versenyeztem. Majd dolgoztam 5 hónapot, mint hajóépítő. Ekkor azonban jött egy világbajnokság 2008-ban, amelyre ugyan nem voltam felkészülve igazán, de a családom ismét mögém állt és azt mondták, adjam meg az esélyt arra, hogy tovább jussak ezen a téren. Így jutottam ki Ausztráliába, ahol sikerült megfutnom a pekingi olimpiára az első kvalifikációmat. Gyakorlatilag onnantól változott meg az életem. Nem mentem vissza a hajóépítő műhelybe sem.

Második mérföldkő: a legjobbak között
A sikerek ezután lassan, de biztosan érkeztek. Mérföldkövekkel, amelyeket nehéz volt megugrani, akkor is, ha jó szelet fogott Zsombor vitorlája. – Amikor az ember ifjúsági vagy magyar szintről olimpiai szintre lép, ahol gyakorlatilag csak olyan gyerekek vannak, mint én, akik ezzel foglalkoznak egész nap, ott megváltozik minden. Olyan versenyzőkkel találkoztam, akik komolyabb háttérrel, hosszabb ideje űzték a sportot, tehát nagyon komoly tapasztalati és tudásbeli előnyük volt. Nos, akkor nagyon nehéz, fejben is, az érvényesülés. Az első pofon a legnehezebb. Amikor kimegy egy olyan srác, mint én, egy ilyen versenyre, azután, hogy Balatonon mindenkit legyőzött, és megnyerte az összes versenyt, majd azt veszi észre, hogy gyakorlatilag a mezőny utolsó harmadában van, és sehogyan sem tud ebből kikeveredni. Ez nagyon komoly szűrő, a gyerekek nagy része itt hagyja abba, és ez nekem is kínkeserves út volt. Igaz, hogy megfutottam a szintet, még ha utolsó lettem is sokszor, de kőkemény munkával beverekedtem magam – először csak az volt a cél – hogy az első harmadba. Amint ez sikerült, onnan nem estem már vissza. De hát nagyon nehéz volt ezt a lépcsőt megugrani. Nagy változás kellett ehhez, illetve ahhoz, hogy végül komoly érmeket hozhassak. Abban a hajóosztályban (Laser – a szerk.) még egy olimpiát végig versenyeztem, s utána ültem át a jelenlegibe (Finn dingi – szerk.). Az első négy év ebben a hajóosztályban szintén a tanulásról, a fizikumépítésről szólt, a cél pedig az ez lett, hogy az első tíz helyezett között ott legyek. Az első sikerem 2016-ban volt ebben a hajóosztályban, amikor a barcelonai Európa-bajnokságon ezüstöt nyertem az olimpia előtt. Ekkor már felcsillant a remény, hogy az álmom – az olimpiai érem –, megvalósulhat. Végül a riói olimpián tizenkettedik lettem akkor, tehát még nem voltam teljesen kész.

A következő lépcső: az igazán jó csapat
A következő négy évben – ami végül ugye öt lett –, sikerült olyan csapatot építenie, ami megadta a biztos bázist a fejlődéshez, az eredmények eléréséhez. Gyakorlatilag ezután hozta az 1-3. helyeket mind Európa-, mind pedig világbajnokságokról. – A nagy áttörés pedig 2018-ban volt, amikor a mostani olimpia első kvalifikációs versenyén megnyertem a világbajnokságot. Utána nyertem még pár érmet, két ezüstöt, két aranyat és egy bronzérmet. Az utolsó három év tehát tényleg nagyon termékeny volt, így a világ legjobbjai között lehettem. Az olimpia pedig a finálé, ahonnan ezüstöt hoztam.


Az eredmény csak fizikailag és mentálisan is 100 százalékos felkészültség esetén érkezik

Fejben is mérföldeket szelt át
Komoly áttörésre volt tehát szükség ahhoz, hogy Zsombor átlendüljön az utolsók közül az elsők közé. Nagy szerepe volt ebben a pszichés erősítésnek is. – Emlékszem, katasztrófaként éltem meg 2018-ban, amikor egy biciklibalesetben eltörtem az ujjamat és háromnégy hónapig nem vitorlázhattam. Azt az időt töltöttem azzal, hogy magamba nézzek és megkérdezzem, mi hiányzik s vajon miért nem tudom áttörni ezt a gátat? Magamban kellett ugyanis keresni az okokat, és ez a legnehezebb. Ekkor pszichológus szakember segítségével szabadultam meg a letapadt lelki dolgoktól, kicsit jobban megismerhettem magam, s így arra is lehetőségem nyílt, hogy az érkező helyzetekre jobban reagáljak. Ez a négy hónap erről szólt, melynek végén magabiztosságot szerezhettem, és sokkal céltudatosabban folytathattam az utamat. Ez egy komoly áttörési pont volt. Érdekes dolog ez, értettünk egyet Zsomborral: hiszen lehet valaki mögött bármilyen háttér, alatta bármilyen hajó, ha fejben valamiért nem sikerül áttörni a gátakat, akkor nem jönnek az eredmények sem. – A vitorlázásban ez kifejezetten így van. Éppen ezért is gondolom azt, hogy a vitorlázás az egyik legigazságosabb sportág. Tíz futam során gyűjtjük a pontokat, ezekből számolják az átlagot. Ez nem olyan, hogy egyszer odaállsz a rajt elé, lefutod, leúszod és abban a pár pillanatban el is dől minden. Itt tényleg 10 nap áll rendelkezésre, minden nap egy újabb esély, minden nap ugyanazt a rutint kell hozni. Ha elöl vagyunk, azt tudni kell megtartani, ha kicsit hátrébb, akkor azt kell kezelni. Ez nagyon kimerítő, viszont igazságos! A tokiói olimpiára már „kész” volt fizikálisan, tapasztalati és mentális szempontból egyaránt. – Alapvetően mindig az volt a fő célom, hogy az olimpiáról érmet hozzak. Az előző olimpiákból azonban tanultunk, hiszen mivel ez volt a fő cél, ezért korábban túlságosan kiemeltük ezt a versenyt a többi közül. Mindig olyan magasra helyeztük, ami szinte már elérhetetlen álomként lebegett előttünk. Ezt azonban mostanra visszahoztuk, s noha rendkívül nehéz volt, de megpróbáltuk úgy kezelni, mint a többi versenyt – amelyekből már végig vittünk húszat. Ugyanazt a rutint kellett vinni, mint korábban. Gyakorlatilag semmit nem változtattunk az olimpiára való felkészülés során. Igaz, hogy ehhez az időponthoz állítottuk a felkészülést, de mentalitásban semmit nem változtattunk.

Megérkezés az olimpiára
A megpróbáltatások azonban soha nem látott módon érintették a sportolókat ezen az olimpián, amiről utólag őszintén mesél Zsombor: – Borzasztó volt… Talán azzal rontottuk el korábban, hogy az egész felkészülést, edzőtábort mindig apartmanban töltöttük, ahol magunkra főztünk, gondoskodtunk magunkról. A csapat így élt együtt, mint egy kis család. Ez nagyon bevált nekünk, s erre készültünk az olimpián is. De sajnos ezt a lehetőséget elvette tőlünk a covid, hiába volt kibérelve egy ház számunkra viszonylag közel a kikötőhöz, nem engedték, hogy ott lakjunk. S mivel sokáig harcoskodtunk a házért, elvesztettük azt a lehetőséget is, hogy az olimpiai faluban lakhassunk. Így hotelbe kellett mennünk, ahol civilek is laktak, sőt mi több, épp hogy csak megtűrtek bennünket. Hiába laktunk a hetediken, nem használhattuk például a liftet, csak a tűzlépcsőt. Vagy ha valaki volt a recepción, akkor nem mehettünk be. Brutális volt, amihez még hozzáadódott, hogy messze volt a kikötőtől: 3 órát utaztunk minden nap busszal azért, hogy kijussunk a kikötőbe.
Az első 3-4 napot tehát katasztrófaként éltük meg, de aztán sikerült valahogy ezt az egészet átfordítanunk magunkban. Realizáltuk a hátrányokat, majd leszögeztük, hogy nem nyaralni jöttünk, hanem versenyezni. Ez komoly változást hozott az egész csapatban, és onnantól tudtunk fókuszálni a feladatunkra. Hát ilyen körülmények között kezdődött. Nagyon szigorú szabályoknak kellett megfelelniük a japán rendezőknek, így persze nem hibáztattuk őket. Minden nap covid tesztelés volt, és folyamatos maszkhordás. A szigorú rendet jól mutatja például az, hogy applikációt kellett letöltenünk a telefonunkra, amely minden résztvevőt regisztrált, s amelyen látható volt, hogy volt-e covidos a közelünkben vagy sem. S ha azt mutatta a rendszer, hogy több mint 10 percet tartózkodott valaki egy koronavírusos közelében, akkor karanténba került. Ezért mindenáron arra törekedtünk, hogy „buborékban” maradjunk, semmiféle kontaktot ne alakítsunk ki. Ez szintén folyamatos stresszforrás volt, ahogy az is, hogy mi van, ha az adott napon valamelyik csapattagnál pozitív lesz a teszt.
Mindezeket azonban ki kellett tudnunk zárni fejben, hogy a versenyre koncentrálhassunk. Hál’ Istennek megúsztuk. Az olimpiai versenyről azonban már jó élményeket hoz mindenesetre: – Nagyon jó volt, egyetlenegy dologra fókuszáltunk az elején, ami még eddig nem sikerült, és az olimpián végül igen. Általában az első pár futamom gyenge. Most tudatosan dolgoztunk azon, hogy ne éreztesse a hatását, hogy nehezen pörgök fel az elején, és csak a második naptól kezdek belendülni. Sikerült tehát olyan állapotban odaállni az első napon, hogy már az első futamon második helyezést mentem, amire még nem volt példa egyetlen világversenyen sem. Mindig hátulról jöttem fel, és a rossz pozícióból iszonyatos meló árán dolgoztam magamat fel. Fizikailag, mentálisan, minden szempontból hatalmas energiákat fektettem bele, de tudtam, hogy milyen átlagot kell ahhoz mennem, milyen számokat kell ahhoz hoznom, hogy a célomat, az álmomat, hogy érmes legyek, elérhessem. Gyakorlatilag az egész olimpia alatt ott voltam az első háromban. Tíz futamot mentünk az utolsó, döntő futam előtt, melyekből a legrosszabb eredménnyel zárultat ki lehet ejteni, nem számít a pontszámba. Viszont az utolsó futamé duplán számít, és nem lehet kiejteni. Matematikailag tehát, ha valaki első és az ő ellenfele utolsó, akkor még 18 pont különbség is lehet, ami azt jelenti, hogy akár hetedik helyre visszacsúsztathatja az embert. Ez mindig komoly nyomás, de hál’ Istennek ezekben az utolsó futamokban, azaz az éremfutamokban mindig jó voltam. De azért úgy elaludni, hogy már csak ez az egy futam van a karrieremben, és úgy felkelni másnap, hogy már csak ez az egy van hátra – hát azt a hat órát nem kívánom senkinek! Komoly kihívás volt.
Az adrenalin tehát dolgozott rendesen, vélekedek. Persze, mint kiderül, ezzel is okosan kell bánni: – Ha már reggel 9 órára eldurrantja az ember az adrenalinját, akkor nem marad a futamra… Nagyon jó volt mindenesetre! Nagyon jó kis csapatunk
volt. A kikötőben a magyar csapat is kapott egy légkondis konténert, ahol mindig jó hangulat volt. De emlékszem, amikor aznap reggel beléptem a konténerbe, akkor már nem volt nevetgélés, meg volt fagyva a levegő s mindenki kérdőn nézett rám: ’Na, Zsombi, mi lesz?’ Mindenki számított rám. Ezzel a csapattal dolgozom 5 éve, és mindenki tudta, hogy itt és most igazolódik be, vajon jó munkát végeztünk-e. Elvileg ez mind az én vállamon volt, hiszen mindenki a legjobbját hozta, és tudtuk, hogy készen is vagyunk rá. Úgy köszöntem el tőlük, hogy akkor készítsétek a műsort, mert most úgy érzem, meglesz az eredmény. Egy átlag futam általában 1 órás, de az utolsó éremfutam 25-30 perc alatt lezajlik. Tehát fele annyi ideig tart, mint a többi, viszont kétszer olyan mértékben számít be a pontokba. Összesítés után, amikor kiderült az eredmény, beigazolódtak a remények. – Borzasztó boldog voltam, de ami még jelentősebb érzés volt, a megkönnyebbülés… Olyan volt, mint amikor egy hatalmas követ gördítenek le a vállamról. Vége is van, el is értük, amit akartunk – elég jó pillanat volt, a legszebb pillanat az életemben.

A legördült köveken túl
S hogy ezután mit csinál a sportló? Haza megy és pihen? Leereszt egy kicsit? Vagy új terveket szövöget? Erről most már talán jelenidőben mesélhet az olimpiai ezüstérmes sportoló: – A terveket már másfél éve szövögetem. Adott volt ugyanis az irány, kitaláltam előre, mit fogok ezután csinálni, hiszen azt tudtam, hogy ez az utolsó versenyem. Alapvetően két útja van egy versenyzőnek, miután vége van a pályafutásának. Ebből a szempontból nagyon szerencsés a vitorlázás, mert ezután van profi karrier. A legkönnyebb út számomra az lenne, ha külföldre mennék napidíjért vitorlázni. Ami elég komoly pénzeket jelent, és lenne is rá lehetőségem, de én ebben nem látom a kihívást. Elfecsérelt pár év lenne, ha a csapatot, amit sikerült összehozni, nem működtetném tovább, és azt a tudást, amink van, nem adhatnám át a következő generációnak. Ezt az utat választom inkább: szeretném átadni ezt a tudást a jövő nemzedékének, akik ugyanerre adják a fejüket és megvan bennük a szorgalom és a nyerni akarás.


Mostantól a gyerekei álmait kergeti Zsombor, akinek harmadik gyermeke 2022 januárjában érkezik

És a nézőpont megfordul
Zsombor persze nem feledkezik meg a családi háttérről sem: felesége, Loidl Nóra és gyermekei ugyanis mindvégig bíztak benne, és támogatásukkal sokat hozzátettek a karrierjéhez. – Két gyermeket nevelünk feleségemmel, van egy kisfiunk és egy kislányunk és most januárban jön a harmadik gyermekünk. Ha alapvetően az első két évben annyira nem is, de ahogy fejlődnek, egyre inkább közelebb tud kerülni az apa a gyerekeihez. Ez velem is így volt. Napról napra rosszabb volt hát eljönni otthonról. Azt ugye mondanom sem kell, hogy a feleségem gyakorlatilag egyedül nevelte ez idő alatt a gyerekeket. Úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy idáig tényleg egy kicsit arra állt be a család, hogy apa a saját álmait kergeti. De most ezt visszafordítjuk. Mostantól a gyerekeim álmait fogom kergetni, hogy elérhessék, amit akarnak az életben és rendes emberek legyenek.