Porcukros élet, tüllszoknyás babával - Závodszky Noémi és családja: szép kilátások a jövőre és a tóra

Részletek

Címlapsztori

2021. március 18. csütörtök, 12:50

Závodszky Noémi több mint huszonöt éve Székesfehérvár színi életének meghatározó személyisége, de az egész ország ismeri: a Família Kft-től kezdve a Szomszédokon át a Kisvárosig számos sorozatban, előadásban és műsorban láthattuk a képernyőn és a színpadon is. A Vörösmarty Színház alapítótagjaként 1995 óta gyakorlatilag beleívódott a helyi kulturális életbe, művészete, alkotótevékenysége számos darab sikerét hozta. A színészi karrier mellett azonban folyamatosan élt benne a vágy egy egészen másfajta szerepre: anya akart lenni. Ebbéli vágyában támogatta őt férje, Kornél, akivel közös életük 2012. január 12-én indult. Ezt a nagyon pontos dátumot már maga a művésznő mesélte, aki sukorói otthonában berendezkedve, mára úgy fest, révbe ért. Munkája, hivatása fontos állomásait jelentős elismerésekkel jutalmazták a helyiek szakmai és társadalmi szinten egyaránt. Most pedig Blanka baba mindennapjaiban igyekszik a legjobbat alkotni. Ám az út idáig igen hosszú volt…

Az útkeresés – hazáig
Férje Londonból költözött haza még 2012 decemberében, és felhagyva az addigiakat, közös életet kezdtek. Az útkeresés során éltek fehérvári albérletben, egy időre Sukoróra költöztek, majd visszatértek Székesfehérvárra. Aztán vissza… De hogy is volt ez pontosan? Erről Noémi mesél:
- Megkérte a kezem év végén, egy sukorói magánvillát néztünk ki magunknak az álomesküvő helyszíneként. Ezután két évig béreltük a házat, majd meghoztuk a döntést, hogy a saját lábunkra állunk és vásárolunk, persze hitelből. Viszont ezen a téren csak egy fehérvári lakásban gondolkodhattunk. Folyamatosan visszahúzott azonban a szívünk Fehérvárról, ezért rendszeresen néztük a házakat a Velencei-tónál. 2019-re azonban már nagyon erősen éreztük ezt a visszahúzást, ezért meghirdettük a lakásunkat, annak ellenére, hogy még nem is találtunk semmit. Kockázatos volt, de én hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. Tavaly december 24-én voltunk ebben a házban először, emlékszem, napsütéses karácsonyi délelőtt volt. Ahogy beléptünk, látszódott, hogy noha sok a hiba, teendő, de az érzés is egyértelmű volt: „Istenem, itthon vagyok”. És tényleg: varázsütésre megérkezett a mi lakásunk vevője, majd zöld utat kaptunk mindenhol. 2020 májusában költöztünk ide. Nem tudtunk ugyan mindent befejezni költözésre, hetekig még konyhánk sem volt, de szép lassan alakultak a dolgok. A kirakós pedig a helyére került azzal, hogy jött a telefon: megszületett a baba, aki nyílt örökbefogadással kerülhetett a családunkba.

A családdá válás hosszú folyamata
Noémi számára Kornél érkezésével eldőlt, hogy anya szeretne lenni. A nők érzik a pillanatot, amikor megérik bennük a vágy, a gondolat, s onnantól a cél vezérli a cselekedeteket. Nagyon fájdalmas az, amikor valamiért mégsem sikerül. Neki is át kellett élnie ezt a helyzetet, amiről így mesél: – 2012-ben úgy volt, hogy lesz kisbabánk, de sajnos nem született meg – mondja, s továbblendül, ahogy az életben is tovább kellett menni: – Majd úgy hozta az élet, hogy később sem sikerült. Sajnos nagyon rágörcsöltem lelkileg erre a témára egy időben. Sokat beszélgettünk, hogyan legyen tovább, mert úgy éreztük, mindenképpen szeretnénk családot. Nem tudnám visszatekerni a pontos időt, hogy mikor merült fel először az örökbefogadás gondolata, de egy éven át beszélgettünk róla, pro-kontra érveltünk, rágtuk a témát. Végigsakkoztunk mindent, s egyszer csak lelkileg is megérkeztük. Ekkor indítottuk el a hivatalos folyamatot – emlékezik vissza a kezdetekre a színésznő. Ennek immáron 5 éve. Ez alatt az idő alatt keresztülmentek az örökbefogadási folyamat sok kötelező elemén: az orvosi vizsgálatoktól kezdve a pszichológiai vizsgálatokon át, a környezettanulmányokon keresztül, egy négynapos felkészítő tanfolyamig. Ez utóbbi, Noémi szerint rendkívül sokat segített nekik abban, hogy megértsék, mit vállalnak az örökbefogadással.
– Személy szerint én nagyon meglepődtem, milyen sokan várnak gyermekre – mondja Noémi. Az örökbefogadási folyamat különböző állomásain találkoztak sok mindenkivel, olyan párokkal, akik már mindenféle beavatkozáson átestek, de még a lombikprogram sem sikerült. Noémi ezeken a procedúrákon nem akart átmenni, így ők egyből az örökbefogadás irányába indultak. Az évek során látták mások küzdelmét, erejét és kitartását, jó volt drukkolni, és jó volt látni, amikor valakihez megérkezhetett a baba, emlékezik vissza azokra az időkre. Közben megfogalmazódott bennük, milyen babára vágynak: a legfontosabb az volt, hogy újszülött legyen és egészséges.

A Velencei-tónál még a hideg is szebb, mint a városban. – Fotók: Kőmíves András, Kondás Andrea,
Závodszky Noémi management

A döntés, ami lendületet adott
– Hiszem, hogy az első két év rendkívül fontos a gyerek életében, főként a kötődés kialakulásában. Ettől nem akartam megfosztani magunkat, a babát – tudjuk meg. A folyamat azonban meglehetősen hosszúra nyúlt Noémiék számára, mert noha megkapták az örökbefogadáshoz szükséges gyámhatósági végzést, 4 év alatt sem jutottak közelebb a gyermekhez. A végzés lejárt, de nem adták fel: meghosszabbították, és ekkor javasolták nekik: jelöljék be a nyílt örökbefogadás lehetőségét is. – Ez volt a szerencsénk, mert Blanka nyílt örökbefogadással érkezett hozzánk. Különben lehet, hogy még mindig várakoznánk. Találkoztunk az anyukával, megismertük egymást. Úgy éreztem, megnyugtató lehetett számára a velünk való találkozás, megkönnyebbülhetett, hogy jó helyre került a baba – emlékezik tele női empátiával Noémi, akit még beszélgetés közben is felkavartak az élmények, és aki még akkor sem adhatta át magát az örömnek, boldogságnak, amikor kezébe vette a kicsit. – Izgultunk hat héten át, hogy meggondolja-e magát a vér szerinti anya, hiszen törvényi lehetősége volt rá. Összerándult a gyomrom minden alkalommal, ha megszólalt a telefon. Éppen ezért mi csak a hat hét letelte után ünnepeltünk, és csak akkor osztottuk meg a jó hírt, amikor ez az időszak lejárt – mondja. A család valódi örömünnepet tartott, igazi utcabállal, rózsaszín tütüs babával.
Ó, de a laikus olvasó nehogy azt higgye, hogy ettől a perctől csupa mézesmázas vattacukor lett az élet… Nem bizony. A „diliház” – fogalmaz az anyuka –, csak ezután kezdődött: azaz be kellett szerezni a gyerek papírjait, aki ekkor már hat hetes volt. Taj kártya nélkül még tápszert sem írathattak fel a kicsinek, sőt, a hathetes ortopédiai vizsgálatot sem végeztethették el egészségbiztosítási alapon. – Kénytelen voltam teljes áron megvásárolni a tápszert és fizettem az ortopédiai vizsgálatért is, ami pedig elméletileg mindenkinek alanyi jogon jár. És akkor még ott voltak az anyakönyvi papírok, a személyi igazolvány, amihez személyesen jelen kell lenni a babának, hiszen babaportré készült róla a hivatalban. A TAJ kártyához kellett a lakcímkártyája, utána pedig intézhettem az anyasági támogatást. Nagyon hálás vagyok a hölgynek a gárdonyi kormányablaknál, aki – anélkül, hogy megkértem volna –, sokat segített abban, hogy ebben a bürokratikus labirintusban egy kicsit könnyebben menjen az ügyintézés. De minden jó, ha a vége jó, mert mindenkire nagy szeretettel gondolok, aki segített ebben. Ebben persze benne van az anyukám is, aki végig a támaszom volt – szusszan fel Noémi, mert elmesélni is fáradságos a kacskaringós út eddigi állomásait.

Pelenkák, törlőkendők, tápszerek forgatagában
– Bízom benne, hogy a nehezén túl vagyunk. Most már lelkileg azok az „átlagos” helyzetek viselnek meg, amikor például oltásra kell vinni a babát – mesél mosolyogva a minden anyuka által jól ismert kínkeserves pillanatról, amikor először bökik meg tűvel azt az aprócska testet, amit még a szeme világánál is jobban félt az ember lánya. S most már jöhetnek az átlagos nehézségek: az át nem aludt éjszakák, a nyugtatásra váró helyzetek…. – Egyik idegszálam mindig rajta van. De el kell, mondjam, nagyon jó baba! Ritkán mozdulunk ki, de ha menni kell, mindig csodálatosan viselkedik. Hiszek abban, hogy a gyerek teljes mértékben átveszi anyukája rezgését. Ezért én nagyon tudatosan igyekszem tökéletes harmóniában lenni, kiegyensúlyozottan viselkedni, beszélni hozzá. És minden nap megköszönöm neki, hogy az anyukája lehetek.

Závodszky Noémi és családja: Blanka és Kornél, akik Sukorón leltek otthonra

Első közös karácsony Sukorón
A korlátozások kicsit módosították a kis család életét, de a szenteste hármas idillje amúgy is közös terv volt. A közel féléves baba miatt már adott volt, hogy nagyobb karácsonyfa kell, a nagyszülők pedig a következő napokon kapcsolódtak be az ünneplésbe. Ehhez a boldogsághoz pedig az a kevéske kis havazás is olyan jól jött,
mint porcukor a diós-almás süteményen…

A színpadi varázslat hamarosan folytatódik, de addig Blanka lesz az első

2021-ben újult erővel
– Terveim szerint a két évet szeretném itthon tölteni Blankával – mondja Noémi. – Ha úgy hozza az élet, 1-2 alkalmi munkát megeshet, elvállalok, feltéve, ha be tudom illeszteni a mindennapjainkba. Illetve volt egy önálló estem, amelyet havonta 1-2 alkalommal szintén vinnék tovább, ha nem zavar bele a mi kis szimbiózisunkba. Aztán meglátjuk. Őszintén remélem, a korlátozások hamarosan feloldódnak, mert nagy vágyam, hogy amit csak lehet, megmutassak Blankának, a színháztól a környéken keresztül a világ számos csodájáig! – néz a remélhetőleg nem is olyan távoli jövőbe Noémi, aki a visszatérést 2 év után is fokozatosan tervezi. Ha kolléganőinek sikerült, akkor neki is fog, hiszen az elszakadás időszakában lehet még kisebb szerepeket vállalni. Nem kell rögtön fejest ugrani a munkába! – mondja. A tavaszt is nagyon várják már: – Egyelőre én festek és dekorálok, viszont a nyuszi hozta meglepetéseket együtt keressük meg. Már eléggé nyitott a világra, értékeli a dolgokat. A sütögetésből pedig óvatos kóstolással veszi ki a részét – mondja nevetve Noémi, aki a kertbe, szomszéd utcákba is szívesen viszi már a kicsit, már csak a tavasz nyiladozása hiányzik hozzá. Addig is élvezi a Velencei-tó páratlan szépségét és nyugalmát, ahol, mint fogalmaz, minden napja olyan, mintha wellness hétvégén lenne. - Itt béke van és nyugalom, a gyerek jó levegőn lehet, s ha csak kimegyünk sétálni, olyan, mintha kirándulnánk. Szemet gyönyörködtető rálátni a tóra. Ez olyan teret és szabadságot ad lelkileg is, ami megunhatatlan! Egy ismerősöm mondta: „Szép kilátásotok van!” Ezt azonban én az életemre is vonatkoztatom, nem csak a térségre, ahol élek.

Fotók: Kőmíves András, Kondás Andrea, Závodszky Noémi management