Toth Yvett: A Velencei-tó madarai

Részletek

Ajánló

2024. július 10. szerda, 08:49

Lujzi gondterhelten pakol hátizsákjába. Holnap ugyanis kirándulni mennek az osztállyal a Velencei-tóhoz. Más gyerek repes a boldogságtól egy ilyen hír hallatán, de más gyereknek a szülei valószínűleg nem azt ismételgetik már reggel óta, hogy: „Lehetőleg ne menj túl közel a vízhez, hisz nem tudsz úszni!; Vigyázz a kilátón, mert nagyon veszélyes!; Ne menj a korlát közelébe, és ne nézz le, tudod, hogy tériszonyos vagy!; Ne rohanj a lépcsőkön, mert elesel!; Tudod mit, a legjobb, ha inkább fel sem mész, az a legbiztonságosabb!”

Másnap a szülők elkísérik a kislányt az iskolabuszig, és természetesen gondosan megismétlik az összes figyelmeztetést, amit Lujzi már betéve tud. Gombóccal a torkában száll fel a buszra, melyet szülei biztató integetése és a jármű pöfékelve felbúgó, jámbor morgása enyhít egy kicsit. Útközben a kislányban vegyes érzések és még vegyesebb gondolatok kavarognak. Feszült figyelemmel próbálja minél pontosabban feleleveníteni szülei tanácsait, közben folyton elkalandozik. Vajon milyen a Velencei-tó élővilága? Ha mégis felmennék a kilátóra, milyen látvány tárulna elém? Érezni fogom a vízzel elegyedő szél illatát, amiről már olyan sokat olvastam? Miközben ezeken ábrándozik, valamiféle furcsa, izgatott bizsergés költözik a gyomrába. De ez nem a megszokott félelemérzet, hiszen azt jól ismeri. Ez most valami egészen más. Talán a várakozás izgalma. A busz egy ünnepélyes zöttyenéssel megáll, ami jelzi, hogy már meg is érkeztek. Lujzira nyomban rátör az ismeretlentől való félelem, lábai a földbe gyökereznek. De ahogy jobban körülnéz, észreveszi a tavat körülölelő nádast. Látja, ahogyan kecses táncot lejt a szél ritmusára, hallja a lágy, csendes susogását. Lenyűgözőnek találja, hogy egyszerre milyen karcsú, törékeny és mégis milyen erős, hiszen bástyaként védi a tavat és a benne fürdőző napot. Úgy érzi, estig elidőzne itt, ebben a látványban gyönyörködve vagy akár még tovább, csodálva az eget átszínező alkonyi fényeket és hallgatva a tücsökmuzsikát. De ekkor a gyereksereg lelkesen kezd hömpölyögni a kilátó irányába, és Lujzit ismét a jeges iszonyat fogja el. Nem tudja, mit tegyen. Keresse meg Mari nénit, kísérő tanárukat, és szóljon neki, hogy ő inkább lent maradna vagy kockáztasson, és bátorságot színlelve vágjon neki a szédítő magasságnak?

Bátorságot ugyan nem tud színlelni, de végül mégis az utóbbi mellett dönt, remegő kézzel és elfehéredő ujjakkal kapaszkodva a kilátó korlátjába. Hihetetlen erőfeszítésébe kerül mázsás súlyúnak érzett végtagjait egyik lépcsőfokról a másikra vonszolnia, és minden egyes alkalommal, amikor az megreccsen a lába alatt, biztos benne, hogy nyomban a mélybe zuhan. Osztálytársai vegyes reakciókkal viszonyulnak a látottakhoz. Van, aki gúnyolódó megjegyzést vet oda neki, melynek központi szereplője egy csiga, de olyan is akad, aki biztató szavakkal próbálja ösztönözni. Félúton nagyon szeretné feladni, de már nem teheti, ugyanis a lefele haladás gondolata még jobban megrémíti, így inkább folytatja eddigi élete leghosszabbnak és legrosszabbnak érzékelt útját. Kifulladva kaptat fel az utolsó lépcsőfokra, és még soha nem volt ilyen fáradt, de közben meg diadalittasabb, mint valaha. És valami mást is érez, amit ritkán szokott, talán büszkeséget. Igen, határozottan büszke magára. Lehet, hogy részben ez az oka, hogy még frissebbnek érzi a levegőt, még elevenebben zsizsegőnek látja a tájat, még élénkebben hallja a különböző madárfajok trillázását. Eldönti, hogy ha már idáig (f)eljutott, akkor csak azért is kiélvezi minden pillanatát, és közelebbről szemügyre veszi környezete különleges részleteit. Először egy búbos vöcsökcsaládon akad meg a tekintete. A gondoskodó pár gyengéden táplálja a fészekből alig kilátszó csemetéjét, és ez a harmonikus idill elgondolkodtatja Lujzit. Emlékszik, amikor ő kicsi volt, a családja ugyanígy gondoskodott róla, de néha elfelejtik, hogy ő már nem az a védtelen csecsemő, akit mindentől óvni kell, és örülne, ha a szülei olyanok lennének, mint ezek a vízimadarak. Vigyáznak kicsinyükre, de közben tanítgatják is, tudatosan felkészítik a rá váró életre, és talán hisznek is benne. Abban, hogy ügyes és talpraesett lesz, hogy boldogulni fog.
Azután meglát egy elegáns hattyút, mely nesztelenül siklik a fényes víztükrön, mintha csak erre született volna. Erről egy újabb emlékkép villan be neki. Hatéves volt, amikor anyukája elvitte úszóleckét venni. Már nagyon várta, milyen lesz, de amikor alámerült, véletlenül elfelejtette, hogy vissza kell tartania a lélegzetét, és a víz kérlelhetetlenül beáramlott az orrlyukain. Nem is az volt talán a legijesztőbb, hogy úgy érezte, megfullad, hanem a szörnyű, égető fájdalom, ami egészen a torkáig hatolt és amihez hasonlót addig még nem érzett. Anyukája sokkos állapotban ráncigálta ki a medencéből, csúnyán összeveszett az úszásoktatóval, felelőtlenséggel vádolva azt, és megfogadta, hogy többé nem viszi vissza, mert túl veszélyes. Lujzi pedig egy-két héttel később már kiheverte a történteket és szeretett volna visszamenni, de anyja ellentmondást nem tűrő tiltakozását követően belátta, hogy talán tényleg jobb lesz ez így. De most, miközben a hattyú mesés vízi korcsolyaszámát csodálta, elkeseredéssel és tehetetlenségérzettel töltötte el, hogy ő erre képtelen, így eldöntötte magában, hogy amint hazaér, közli a szüleivel, hogy újra nekivágna ennek az úszás dolognak.

Lujzi ekkor még nem is sejti, hogy a nap legemlékezetesebb pillanatában csak ezután lesz része. Egy távoli morajlás rázza meg a vidéket, melyre a nádas közt rejtőző sirályok riadtan szélednek szét a levegőben. Önmagára emlékeztetik ezek az apró, félénk teremtések, de amint megérzik az ég ízét és a szél simogatását, azon nyomban rájönnek, hogy ez az ő terepük, és megszeppentségüket az önfeledt szárnyalás felszabadító magabiztosságára cserélik. Elvakult csodálattal nézte az égnek dedikált piruettjeiket, és azon kapta magát, hogy amíg tekintete játékos cikázásukat követi, nem is szédül annyira a magasban. Érzi, ahogy a gombóc zsugorodik a torkában, és az úgy hozzánőtt gyomorgörcsét sem találja már sehol. Majd hirtelen egy ismerős hang ezt kiáltja: „Nézzétek, milyen édes az a fióka a nádasban!” Először ő maga sem hiszi el, hogy ez a saját hangja, mivel általában még a túlzott beszédet is kerüli az iskolában, nemhogy a kiáltozást. Riadtan és zavartan tekint körbe, attól tartva, hogy osztálytársai majd kigúnyolják viselkedéséért vagy legalábbis furcsán néznek rá, de ehelyett megdöbbenve tapasztalja, hogy a többiek legalább olyan lelkesek a felfedezése miatt, mint ő maga, és látszólag értékelik is szemfülességét. Ekkor egy újabb fogadalmat süllyeszt képzeletbeli befőttesüvegébe, amit majd otthon kiborít és megtart. Mégpedig azt, hogy ezentúl gyakrabban szólal fel az iskolában is, hiszen a fejében elképzelt reakciók úgyis sokkal félelmetesebbek a valódiaknál, és ha mindig magában tartja a gondolatait, soha nem tudja meg, mit szóltak volna hozzá mások. Felcsendül a tücsökciripelés. Az a hang, amit Lujzi a nap elején még úgy várt, de ami mostanra már a túl korai búcsú szomorú zenéjét játssza benne. Tudja, hogy most mi következik, valahogy le kell jutnia, de határozottan nem fél annyira, mint előtte. A madarakra gondol. A bátor szárnyalásukra, arra, ahogyan a szelet simogatták, és a napsütéssel versengtek, mintha csak neki mutatványoztak volna, mintha csak őt biztatták volna. Vesz egy mély levegőt, és elindul. Lábai nem a lépcsőket próbálják görcsösen letapogatni, csak a szél ritmusát követik. Minden egyes fok megtétele lehetőség arra, hogy ezt a nádszínű, vízillatú levegőt simogathassa. Ha megrémíti a lépcsők recsegése, a nádas nyugtató susogását idézi maga elé. Ha a szédítő magasság bekebelezné, rögtön a cikkcakkban hintázó szárnyas trapézugrók magánszámait képzeli maga elé. Látja, hallja, érzi maga körül a természetet, és ez felvértezi a tudattal, hogy nincs mitől tartania. Hirtelen korát meghaladó bölcsesség kezd felderengeni benne. Rájön arra, hogy ha összebarátkozik az elemekkel, talán saját, belső természetét is megtanulja jobban kezelni és a félelmeit uralni. Mindegy, hogy éppen a fojtogató tériszonyáról, az orrába zúduló, maró vízről vagy az osztálytársai gúnyolódásairól legyen szó, ha elzárkózás helyett megpróbálja megérteni mindegyik saját, egyedi természetét, átformálhatja azt, ahogyan a madarak a szelet maguk körül. Őszinte meglepetéssel fogadja a puha talaj érzetét a lába alatt, ami csak egyet jelenthet. Leért, megcsinálta, sikerült. Ezúttal a buszon nincs ideje szorongani, mert túlságosan lefoglalja, hogy az osztálytársaival megvitassa a nap történéseit. Fecseg, nevet, él, mint egy igazi gyerek. Alig várja, hogy hazaérve, szüleivel is megossza élményeit. Meg akarja köszönni azt a sok törődést és gondoskodást, és mesélni akar nekik a madarakról. A madarakról, amelyek olykor félnek ugyan, mégis bátrak, pont, mint ő, a madarakról, amelyek aggodalmaskodó szülők, de közben hisznek kicsinyük boldogulásában, amelyek megállíthatatlanná válnak, amint az éggel érintkeznek, amelyek ráébresztették arra, hogy mennyire szeretne megtanulni úszni, még akkor is, ha vizet kell kiprüszkölnie az orrlyukaiból, és amelyek segítettek neki, hogy ne féljen annyira, hogy merjen ő is csapatban repülni, mert az úgy sokkal biztonságosabb és szórakoztatóbb is. A madarakról, amelyek megtanították neki, milyen a szabadság.