Vörösmarty 225

Részletek

Kultúra

2025. december 29. hétfő, 08:18

Eddigi életem során számtalanszor barangoltam már a Velencei-hegység bokros, ligetes, másutt sűrűbb erdővel borított emelkedőin, turistaútvonalain, s néztem vissza a Velencei-tó nádasokkal tarkított, mára már igencsak szomorúvá vált víztükrére. S legalább ennyiszer jártam be csónakkal, kajakkal, kenuval és kishajóval a nádasok közötti járatokat, az előbukkanó újabb és újabb tisztásokat; némi büszkeséggel: akárcsak a régi pákozdi és sukorói halászok, úgy ismerem a nád sűrűjében megbújó, alig látszó átjárókat. Tudom, merre kutatott a madarak után Chernel István, Warvasovszky Emil, Schmidt Egon vagy Radetzky Jenő, hol vadászott Nádasdy Ferenc, Meszleny Lajos vagy Scharvaicz Péter, s merre végzett néprajzi gyűjtőmunkát Gönyei Sándor, Kresz Mária vagy éppen Lukács László.
S ugyan csak hőlégballonnal szálltam e táj fölé, én pontosan tudtam, merre nézzek, ha azt kérdezték, hol lakott itt Vörösmarty Mihály. A Gurgyal, Bágyon, Csekés, Cserepes, Bikavölgy szavak csak azoknak rajzolnak ki valami egészet, akik a Velencei-tónál nőttek fel, s akik Agárdtól Pázmándig keresztül-kasul járták az erdőket, mezőket, szántókat, réteket, és persze a nagy vizet, aminek az újjászületéséről naponta szövünk egyre reménytelenebbnek tűnő álmokat, de azért sosem adjuk fel.
Éppen ezért nekünk Vörösmarty elsősorban nem a nemzet nagy költője, hanem a földink, aki ugyanazokat az ösvényeket taposta, s talán éppen ugyanannak a nagy tölgynek az árnyékában pihent meg, s ugyanúgy kortyolta az Angelika-forrás időközben kiapadt, de valamikor igencsak ízletes és hűsítő vizét, mint mi. Vörösmarty nekünk nem letudandó tananyag, hanem példakép: erőt meríthetünk annak a tudatából, hogy a Pannon táj ezen lesajnált, alulértékelt, sokszor elfeledett vidékéről is el lehet jutni a világ, pontosabban a világirodalom csúcsára. Bár sem tehetségben, sem állhatatosságban nem érünk a nyomába, mi is úgy érezzük, ahogy a Zalán futásában olvasható, hogy „tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb / Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól.” Forrongó és önnön értékeit minduntalan meggyalázó világunkban magunk is sokat töprengünk azon, hogy „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?”, végül is nem tudunk mást választ adni, mint Ő: nincs más dolgunk a világban, mint „küzdeni, / És tápot adni lelki vágyainknak. / Ember vagyunk, a föld
s az ég a. / Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen…”.
Mi tudjuk, hogy melyik épületben született a költő, s hogy az a ház már nem áll. Az emlékmúzeum felújításakor éppen azért vetettem le azt a régi táblát, amelyik szülőházaként jelölte meg az épületet. S azt is tudjuk, hogy az utolsó éveiben számára otthont nyújtó, Jókai által lerajzolt, és 1856-ban rövid írásban is megörökített nyéki lak szintén az enyészet részévé vált. Pedig „E kis alacsony ház volt az, hol a halhatatlan költő mulandósága utolsó éveit leélte” – írta Jókai. „Sokszor mondá: jó hogy a magyar poéta lesütve szokta hordani a fejét, mert ha egyenesen hordaná, meg ütné a fejét a gerendában.”
Mi elzarándokoltunk a festői fekvésű faluba, Nadapra, ahonnan gyalázatos módon elepítették ki az egykor példás rendet tartó, egységes és harmonikus utcaképet teremtő, magyar hazájukat szerető svábokat, akik a múlt század elején úgy építették meg a csodás katolikus templomukat, hogy megtartották és konzerválták az előző egy faldarabját. S ennek nem volt más oka, minthogy a korábbi templomban keresztelték meg a nagy költőt, s bár az az épület már nem áll, az a keresztelő medence, amibe a két napos Mihályt bemártották, mind a mai napig okot ad a zarándoklatra.
Végül Velence, ahol a költő idős anyja élt, ahol, amikor tehette, Mihály is meglátogatta a kilenc gyermek nevelésében és a korai özvegységben, valamint a sok nélkülözésekben megfáradt asszonyt. De Velence a szőlészkedés, a borászkodás, a pezsgőkészítés helyszíne is. Akkor még nem volt a környék rózsadombja a Bence-hegy, a hatalmas nyaralók, valamint a luxusautókat rejtő teremgarázsok fölé húzott panorámás villák helyén hangulatos pincék és présházak, s gondosan művelt szőlőültetvények tették kellemessé a szemnek a Velencei-tó Badacsonyát. Itt állt a nagy költő saját pincéje, amiben gyermekkoromban meghitt étterem működött. A rendszerváltás után évtizedekig szemeztem az egyre csak pusztuló épülettel, mígnem sikerült megmentenünk, s elé egy újabb Vörösmarty-szobrot állítani.
200 éve született a magyar romantika halhatatlan költője, Vörösmarty Mihály. Én nem a hatalmas ikont látom magam előtt, hanem a hús-vér embert, egyet közülünk, akinek valamikor megszorítottam a kezét, amikor összefutottunk a nadapi Csúcsos-hegy lábánál, a rajnai rizling ültetvényem mellett. Én éppen a dudva burjánzásán bosszankodtam, miközben ő Pázmánd felől közelített, egyedül, gyalogosan. Vigasztalásul szivarral kínált, amit vonakodva fogadtam el, mert Jókaitól tudtam, hogy a saját maga termesztette dohányból készített hírhedett szivarjai „éppen olyan keserűek voltak, amilyen édesek költeményei”.
L. Simon László