Kőbe zárt rajongások

Részletek

Kitekintő

2025. augusztus 04. hétfő, 09:39

„A Bory-vár a régi, fekete-fehér felvételeken is impozáns, titkokkal és szerelemmel teli csodát ígért a látogatóknak. A máig az egyik legnépszerűbb székesfehérvári turisztikai helyszín azonban több mint építészeti műalkotás. Bory Jenő és felesége, Komócsin Ilona összetartozását hirdeti a park, a rejtett árkádok, műtermek, terek és a vár minden szeglete. A házaspár 1912-ben vásárolta a telket, melyen Bory Jenő hordott minden követ a helyére.

Nincs még egy olyan emlékműve a szerelemnek, mint a székesfehérvári Bory-vár, ahol a „betonkísérleti alkotás” ihletője, a művész felesége üzen az építmény minden szegletéből: falakból, szobrokból, festményekből, kerti virágokból, de még a napsütötte verandáról is. Komócsin Ilona ugyanis épp olyan erős kötőeleme a Bory családnak, mint a beton a szerelmes férj által épített várnak. Mégis oly keveset tudni arról, milyen is volt ez az asszony, aki nemes vonásaival ma is igazi szépség lenne. Kecses álla, kerek válla, igéző szemei mintha életre kelnének a sima felületű szobrokon, melyeket Bory Jenő szobrászművész alkotott lángoló szíve jeléül. Megdöbbentő összetartozás, összefonódás és valódi elköteleződés rajzolódik ki a várban tett látogatás során, melyet csak tovább fokoz a leszármazottak által elárult meseszerű történetek tömkelege. Minden elkötelezett szerelmesnek kötelező ellátogatnia a tömény romantika e helyszínére, ahol felfedezésre várnak a kőbe zárt versek, csókok és rajongások. Nem véletlen, hogy a belépő számára az egyik legelső üzenet, melyet Bory Jenő rakott ki a talapzaton, a következő: „A kövek beszélnek”.

A napsütötte, árkádos verandán, ahol ma Bory Karolina fogadja a látogatókat, néhány évtizeddel ezelőtt míves hintaszékben ült egymás mellett Bory Jenő szobrászművész és felesége, Komócsin Ilona. Ez volt a kedvenc helyük. Innen nézték a gyerekeket, unokákat, rokonokat, barátokat, akik a vár vadregényes kertjében töltötték szabadidejüket. S ha a házaspár lecsukta szemét, kerek, szép és vészkorszakokkal is terhes életútra tekinthettek vissza. Több mint ötven év közös élet jutott nekik, amely a művész férj halálával ért véget 1952. december 19-én. De csak látszólag ért véget, felesége, a vár úrnője ugyanis még 22 évig élt a férje által létrehozott életműben. Szerelmük és összetartozásuk pedig azóta is sugárzik a falakból, alkotásokból. Mindenki megérzi, aki ide belép – mutatott körbe Rostási-Szabó Rita, Bory Jenő dédunokája, aki maga sem tudja, vajon dédnagyszülei sejtették-e, hogy az örökség, amit leszármazottaikra hagytak, nem csak a vár lesz, hanem az az erős kötelék is, ami kettejüket összekötötte. A Bory család ugyanis azóta is összetart, ápolják a gyökereiket és példaértékűen gondozzák a rájuk bízott hagyatékot. A legnagyobb műalkotástól kezdve a megsárgult papírokra írt gondolatokig mindent. A vár belső tereiben, szobáiban, mintha egy szelet megdermedt múltba csöppenne a látogató. Az egykoron a verandán hintázó szék most az ablak mellett sütkérezik, a míves íróasztalon por sehol, fényképek, könyvek azonban annál több. Komócsin Ilona festménye, melyet Székely Bertalan, az egykori tanítómester festett, a falon, körbevéve száz másik emlékkel.
– Közeli rokonunk mesélte épp a napokban, hogy amikor itt gyerekeskedett a várban, beleégett az emlékezetébe egy csodás pillanat. Bory Jenő és Ilona a szökőkút mellett ültek, már idősek voltak. A férj egyszer csak odafordult a ráncokkal tűzdelt arcú asszonyához és azt mondta neki: Te milyen gyönyörű vagy! – mesélt egy megható történetet a múltból Rita. Akkor a rokon kisgyerek nem értette, hogyan lehet ilyen csodálattal gyönyörködni egy idős asszonyban, de ma már ez nem kérdés. Bory Jenő rajongásáról sokat tudni, hiszen minden, „Picer” (így hívta nejét) iránt érzett szerelmét műalkotásokba oltotta. De hogyan fogadta ezt az évtizedeken át túláradó szerelmet a feleség, aki urát csak „Cerikémnek” becézte?
– Ahogy egy nemes asszonyhoz illik. Viszonylagos csenddel, s ha nem is távolságtartással, de legalábbis értő kezeléssel – magyarázta Kovács Andrásné Ilona, Bory Jenő és Ilona unokája. Talán azért, találgattunk, mert okos asszonyként tudta: így lehet fenntartani a tüzet egy életen át. Érte küzdeni kellett, s az ihlet és a szerelem – amely Bory Jenő esetében kéz a kézben járt –, e nemes viselkedéssel újulhatott meg folyton. A maga női módján azonban meghálálta ezt a kitartó érzelmi vonzódást: fiatal éveiben ugyanis maga is tehetséges festőművészként kezdte pályáját, Székely Bertalan Mintarajziskolájában, ám amikor – éppen itt – megismerkedett jövendőbelijével, letett a művészi pályáról. Szívvel-lélekkel lett a család motorja, s noha a vár falai között továbbra is alkotott, a nagyközönség elé sosem tárta alkotásait. Életét, mindennapjait kitöltötték a gyerekei – ikerlányai és a –, valamint a háztartás. Férje esküvői fogadalmát (1906. febr. 24.) pedig egy életen át megőrizte:

„Ég felé az ujjam, Isten tekints le rám
Soha el nem hagyom, imádott kis Ilám.
Mindig Vele leszek, ha áld a sors, ha bánt
Szeretem Őt örömben, bánatban egyaránt.

Keresztényi hittel, esküvel fogadom
Holtam holtodiglan, O lesz oldalamon.
Isten tekints le rám, úgy áldj meg engemet,
Amilyen szent hittel tettem le eskümet.”

1912-ben, amikor földet vásároltak Székesfehérváron, a Mária-völgyben, megkezdődött a negyven éven át tartó építkezés. A művész két kezével alkotta meg ezt a monumentális építményt, nem csoda hát, hogy később még a Guinness-rekordok könyvébe is bekerült, mint a világ legnagyobb építménye, amit egy ember egymaga saját két kezével felépített. E negyven évben persze voltak időszakok, amikor Ilonának nélkülöznie kellett a férjét. Például 1914-ben, amikor katonai szolgálatot teljesített. Ekkor jött világra harmadik gyermeke, György is, akinek születésénél nem lehetett jelen. Erről tanúskodik az a képeslap is, melyet feleségének küldött. Hátulján pici fia, akit sokáig csak kepékről ismert, melyeket felesége küldött neki. Erről írt levelében, melynek kézzel írt sorai kiolvasásában az unoka segített:

„1914, november 29-e, feladó: Bory Jenő hadnagy, hadtáp zászlóalj
Drága Picoska! Itt a másik kép, a lemezen rossznak látszott s most kisül,
hogy sokkal szebb a másiknál. Ez egy kész föstmény! Csinálnék is belőle,
ha otthon volnék. Így azonban e gyönyör neked marad.”

De izent haza szerelmének akkor is, amikor 1915-ben Szarajevóba hívták, hogy elkészítse a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd és Zsófia főhercegnő emlékművét. Ebből az időszakból is mutat képeslapokat az unoka, melyekből süt a felesége iránt érzett szeretet, a büszkeség. Íme:

„Szarajevó 1915. december 19-e
Te Drága Picerkém! Most egyre a Mikszáth könyveket olvasom, jelenleg a „Jókai Mór élete és kora” I. kötetét. Most e mondatnál megakadok, hogy azt mondja o: „Hibátlan ló, hibátlan asszony, hibátlan legény nincs.” Szeretném most megkérdezni a pocakos költőt, ismeri-e az én asszonyomat, mert ha nem, ezt nézze meg, ezt a csudát. Szeretném tudni, mi ebben, hol ebben a hiba. Meg volna okelme rökönyödve, mi? …”

Természetesen Boryné is válaszolt a levelekre, melyek hosszabbak, ráérősebbek voltak férje tömör sorainál. Ilona írt a háztartásról, a vár körüli történésekről, melyek között megbújva azért ott voltak az o érzései is:

„1915 július 24.
Cerikém! Mindenki itthon van már, csak az én uram nem jöhet… (…) Csak azt nem tudom, én meg fogok-e vigasztalódni valaha… Csak már vége volna” – ír a világháborúra utalva az asszony, aki később így fogalmaz:

„Mostanában folyton rád gondolok, reggeltől estig. Nagyon szeretnék elmenni, ha másképpen nem találkozhatunk. Az éjjel is álmomban mi szépet álmodtam. Csak hogy is mondják: álomtól az üres gyomor nem telik meg, vagy hogy is? Meg ha én úgy elgondolom, kedves volna Szarajevót újra meglátni. (…) Lesz-e valaha még, mint régen volt? Fogunk-e még együtt csúszkálni? (…) Pá Cerikém! Nem sopánkodok immáron többet, jó éjszakát, Picer”

Persze 1918-as leszerelését követően, egészen a második világháború kitöréséig újra egyesülhetett a család. Tizenötödik házassági évfordulójukat is itt élték meg, melyről verset is írt a férj:

„Tizenöt esztendő nagy idő egy tagban.
Emlékére készült e szobor agyagban.
De nem agyag immár, tűzben volt, nagy tűzben,
mint szívem a tizenöt elmúlt esztendőben.
Kemény, mint a márvány, nem lesz elmúlása
csak, ha lesújt rá a halál kalapácsa.

Halál kalapácsa, van-e szemed, látsz-e?
Összefőttünk-forrtunk. Összenőttünk pláne;
Alkotunk csak egyet. Egyek vagyunk végleg.
Megbontani kár lesz ilyetén egységet,
ha ölő kedved jön. Ugye, hogy megértesz.
Így lesz könnyű munkád, egy csapás elég lesz.”

A második világháború borzalmait a várban élték meg, ahová egyébként a negyvenes évek elején végleg kiköltöztek. Ám hiába bombázták szinte rommá a várat, a háborút követően Bory Jenő mindent újrakezdett: élete végéig fáradozott azon, hogy a Bory-várat újjáépítse. Klasszikus nyugdíjas évei a házaspárnak így nem voltak. Idős korukban is szívesen látták azonban a család egyre terebélyesedő ága-bogát: Rita, a dédunoka szerint Bory Jenő minden este rituális szertartás közepette foglalta imába felesége nevét és mondott köszönetet családjáért. Erre emlékezik homályosan egy ma is élő családtag, aki ott töltött nyarain lehetett tanúja a művész eme intim megnyilvánulásának, miközben a házaspár a kezében fogta egyik kisbaba leszármazottját.
A pontos szöveget azonban már felidézni nem tudja senki. A 21. századi szerelmesek e fenti történeteket eddig nem nagyon ismerhették, Komócsin Ilona féltve őrzött titkai, levelei azonban megőrződtek az utókor számára, így ma már nem csak annyit sejthetünk, mint ami a falakba vésve vár a látogatókra. Pedig azokból is van bőven. Izgalmas-szerelmes játék lehet a várban, hogy ki hány szoborba öntött csók jelenetre bukkan, ki hány Ilona ihlette festményre, szoborra – melyek közül kiemelkedik egy, a muterem-képtár félreeső szegletében helyet foglaló dupla arcmás, Bory Jenő és Komócsin Ilona egybeolvadó szoborportréja. Az örök összetartozás szépséges szimbóluma. A másik a Hitvesi szeretet kápolnája, melyben a feleség szobra fölött megfestett múzsák sárgulnak az irigységtől. De annyi csoda és szépség vár itt felfedezésre, hogy egy látogatás talán nem is elég. És akkor a falakba zárt gondolatok „felfejtése” is lehetségessé válik. Mint például annak a versnek az értelme is, mely kő-rámát kapott egy félreeső szegletben:

„Köd hamu pára
Ennyi vagyunk
Ami bennünk érték
Az csak agyunk
Ott székel a lélek
S Isten a lélek

Van azonban mégis
Van valami még
Ami mellett törpe a
Szivárványos ég:
Semminek se látszik
S oh! Mi nagy dolog
Az a drága szív, mely
Kebledben dobog. (1932, BJ)”

A szerelmes látogatók értik a másik üzenetet is, amely a feleség portréja alatt kapott helyet és amely elé ma is mindig friss virágot helyez a család:

„Hogy lehet valakit ennyire szeretni?
Hogy lehet valakit Angyalnak nevezni?
Hogy lehet, hogy angyal a földre leszálljon
És mint földi asszony engemet szolgáljon?

A földre leszálltál és angyal maradtál,
A földi életemből égit varázsoltál.
Ha egyszer visszaszállsz vigy magaddal engem
Az angyalok közé protezsálj be Szentem. (1922, BJ)”

S mintegy életmű zárásként, talán előre gondolva a végre, fogalmazódtak meg e sorok, melyek a bejárat közelében kaptak helyet:

„Nekem nincsen szívem
Pedig valaha volt
Sütött benne a nap
Álmodozott a hold

Ugye én szerelmem
Nincs már nekem szívem
Mert hogy neked adtam
Te őrzöd azt híven

Őrződ és vigyázod
Tied mellé tetted,
Lobogó lángjaik
Összeölelkeznek (1946. X.16.)”

A szobrászművész egészen biztosan élőre gondolkodott az elmúláson és azon, hogy a túlvilágon is összeköttetésben maradjon szerelmével. A családi legendárium szerint ugyanis a közös sírhely elválasztófalán egy kis ablak kapott helyet, hogy holtukban is át tudjanak tekinteni egymásra. A család szerint ez a kis „túlvilági” ablak valóban ott van, bizonyosságot nyert, amikor egyszer valamiért betekintettek a sírba. Ám e várban nem csak a tulajdonos házaspár története ágyazódott emlékekké – sok ezer látogató értette itt meg az igazi, őszinte szerelem és összetartozás lényegét.”

(Forrás: feol.hu 2025.03.10.)