Tóth Szilvia: Pitykés Jankó

Részletek

Ajánló

2024. július 10. szerda, 07:26

No, én mesélek, egy olyat, de olyat, amit magam gubancoltam ki öregapám százéves ládikájából, aztán meg leporoltam, kisimítgattam, s most elmondom néktek! Ide figyeljetek!

Volt a faluban egy legényke, csak úgy hívogatták, hogy a Pitykés Jankó. Azért maradt rá ez a név, mert az áldott jó apja huszár volt még negyvennyolcban, aztán ráhagyta a zöld hajtókás, pitykés kabátját, amit – úgy mondják a népek – futkosó kisfiú kora óta le sem vett talán. Hát ez a Pitykés Jankó ott lakott a Velencei-tó mellett, amit ükapja még Fertőnek hívott, no, de ez egy másik történet. Jóravaló legényke volt, az a hír járta. Segített az mindenkinek, illendően viselkedett, megtisztelte az időseket is. Csak, hát mikor úgy szürkületkor kisétált a tó partjára, abban a csudás kis mentében, rögtön elkámpicsorodott a szíve. Leült, s bámulta a kiszáradt medret, közbe-közbe beletúrt fekete, sűrű-göndör hajába, és jó nagyokat sóhajtozott. No, azt se hallotta más, tán csak a kékes rétihéja, aki ott körözött mindig valami elemózsia után kutatva, vagy a kecskebéka, aki szemtelenül pöffeszkedett egy buckán, s igazából nem is érdekelte a világ dolga, hiszen így is, úgy is, ő ült a közepén. – Aj! Mire való énnékem ez a pitykés mente, ha semmi, de semmi haszna… – búsongott magában Jankó. – Se egy csata, semmi, de semmi nem történik. Pedig, hátha! – sötét szemeiben fellobbant a szikra, s még a gondolattól is hevesebben lélegzett, arca pirospozsgássá vált.

Elképzelte magát hősként egy háborúban, amit a hazáért vív. Látta, ahogy forgatja a kardot, s csak úgy hullik az ellenség! Úgy verdesett a szíve, majd kibuggyant a gyöngyösen odavarrt pitykék alól. Képzelgését az óriásira felfújódott kecskebéka unott kvartyogása szakította félbe, akárha véleményezte volna a Jankó fejében járó gondolatokat. – Nye, te nye! Elhallgass már! Majd meglátod, hogy igenis huszár leszek! A legeslegjobb, amit a Földön valaha láttak! – hurrogta le a kételkedőt a legény. – Aztán majd csodálkozol azzal a nagy gülü szemeddel! – szúrta még oda, csak úgy, a teljesség kedvéért. A Hold szótlan mosollyal figyelte a történést, tisztességgel kivárt, aztán hófehér nyugalommal lejjebb ereszkedett, és lágyan átölelte a tájat. A tücskök rázendítettek a szokott nótájukra, bagoly huhogása adta a kontrát. Ideje volt hazamenni: Jankó még egyetkettőt simított mentéjén, mintegy leporolva az aznapot, és lehajtott fejjel hazabaktatott. Csöpp ház volt az övék, nem messze a tó partjától, a falu szélén. Döngölt oldalú, nádtetejes. Ablakában tűzpiros muskátlik pislogtak álmatagon, édesanyja ültette őket még a tavaszban, reszketeg, öreg kezével, szíve minden melegével. A bóbiláló szirmok között szűrődött ki a gyertya sápatag fénye. Hazavárták. – Jó estét, édesanyám! – köszöntötte illendőképpen a fejkendős, ráncokkal átszőtt arcú asszonyt, kinek hozzá éppen hasonlatos, fekete szeme felragyogott a viszontlátás örömétől, és olyan melegséget árasztott, amely betöltötte a szerény hajlékot. Egyszerű kis lak volt: egy konyha, tűzhellyel, asztallal, meg székekkel, amit még jó apja készített saját kezével. Az aprócska szobában csak két ágy volt, no meg egy szekrényke, amiben jól megfért mindkettejük gúnyája. Nem sok, de éppen elég, hogy szeretetben éldegélhessenek. Betevőjüket a háztáji adta. Voltak tyúkjaik, egy kis disznócskájuk, minden más megtermett a házikó melletti kis kertben. – Jó, hogy megjöttél, fiam! – ölelte magához gyermekét az asszony. Sugárzó tekintetével végigmérte, s mint, minden áldott nap, felfedezte benne szeretett férjét. Az a fekete, göndör haj, a sötét, ragyogó tekintet, és igen, az a makacs áll, mind őt idézték vissza. – Mondd, hogy nem a tónál voltál megint kergetni azokat az esztelen gondolatokat! – suttogta reménykedve, bár előre tudva a választ. – Hát, ismer maga! Miért is kérd ilyet? – válaszolt Jankó csöndesen, aki igencsak szerette szülőanyját, de hát a vére, a vére az hajtotta volna. Hamar pirkadt. A hetyke kakas, amint a nap emelkedni kezdett az égbolton, már belekezdett kacifántos kukorékolásába, ami az ittenieknek jelezte, hogy bizony, kezdődik egy új nap. A madarak is csiripelésbe fogtak, a macska lomhán nyújtózkodott a tűzhely mellett, s a malacka éles visítással követelte a reggelijét. Jankó is feltápászkodott, mosdott, felöltötte magára az elmaradhatatlan pitykés kabátot, és sietett ellátni az állatokat. Mire elvégzett, várta otthon a friss tej, nagy karéj kenyér, mellé kis szalonna. Isten tudja miért, de valahogy Jankónak hívása volt arra, hogy kimenjen a kiszáradt tóparthoz. Se a héja nem körözött, se a kecskebéka nem dülleszkedett sehol. Hát, amint éppen lekucorodott, lódobogást hallott. Azonnal felpattant ültő helyéből és fülelt. S valóban! Egyre közelebb és közelebb hallotta a hangokat. Meresztgette a szemeit, hátha lát is valamit.
– Te magasságos ég! – kiáltotta, amikor megpillantotta az éppen felé közeledő huszársereget. Még gondolatában sem látott ilyen szépet! Hű! Azok a nyalka huszárok, ahogy sorban lovagoltak szebbnél szebb paripájukon! Lelkemre mondom, Jankó szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. No, egészen addig, míg éppen pont vele szemben meg nem állt a sereg, s meg nem szólították. – Adj Isten, te legény! – kiáltott rá a kapitány mosolyogva, látván a megdöbbenést, s kackiás bajuszán pödört egyet. – Fogadj Isten, kapitány uram! – válaszolta Pitykés Jankó, tudva a tisztességet, de még mindig ámulatban. – Aztán mondd! Ez a tó régóta kiszáradt-e? – kérdezte a huszár érdeklődve, s nem rejtette véka alá mosolyát, látván a szemben álló döbbenetét.

– Az biza rég! Tán öregapám látta még teljesnek. Mesélt is róla – hagyta el a szó Jankó ajakát, miközben kezdett felocsúdni. – Aztán vannak-e erre veszedelmes állatok? – faggatózott tovább a paripáján ülő kapitány. – Itt? Ugyan már! Néha egy-egy vaddisznó erre téved, de nem gondolnám, hogy különösképpen veszedelmes lenne! – Hát azt a mentét meg hol kaptad? – ugrott le lováról a huszár, és mustrálni kezdte a legényt. – Ezt? Hát édesapámtól! Huszár volt még negyvennyolcban – hebegte Jankó, aki igazán csak most vette észre, mennyire kifakult, megkopott, mondhatni ringyes-rongyos az eddig oly büszkén hordott viselete. A kapitány szeme elhomályosult a választ hallva. No, nem tűzött még a nap annyira, s a szél sem fújt, hogy homokot szórjon belé, csak úgy feltódultak benne az emlékek. S mert, hát ami a szívén, az a száján egy igaz magyarnak, rögvest ki is mondta, amit gondolt. – Akkor te jóravaló legény vagy, ez már bizonyos! Aztán akarsz-e beállni hozzánk katonának? – kérdezte egyenesen, nyílt tekintetét Jankó szemébe fúrva. Jankóval megfordult a világ! Létezik olyan, hogy egy dédelgetett álom valósággá válik? Tyűha! – Megcsípne, Uram? – kérdezett vissza hebegve, akár egy kisgyermek, mikor meglátja a karácsonyi ajándékát. – Meg hát! – kacagott fel a kapitány, s belecsípett izmos kezével a legénybe, aki mukkani sem mert, csak érzékelte a bizonyosságot. – Hogy beállnék-e? Soha nem volt más vágyam! – rikkantotta örömmel Jankó. – Jól van, no! Akkor itt letáborozunk, s adok én neked egy nem ilyen viseletes mentét! – veregette vállon még mindig nevetve a huszárkapitány. – Már megbocsásson, Uram, de én azzal nem élnék! Tudja, én ebbe belenőttem…
Fakó is, rongyos is, de aki benne volt, az elkísér – felelte Jankó lesütött szemmel.
– Jó ember vagy, Fiam, tiszta szívű! Tudod értékelni a múltat, és tisztelettel adózol neki! Ez már valami! – nyugtázta a kapitány elégedetten, és felemelte karját. Kürt harsant. A fehérvári huszárok letáboroztak a tó kiszáradt medrében, s megindult a vidám huszárélet. Reggeltől napnyugtáig csattogtak a napcsókolta acélkardok a gyakorlatozáson, dobrokoltak a lovak, majd vigasságos, táncos-énekes estébe hajlottak. Zengett a verbunk, csattogtak a csizmák. Jankó örömmel elegyedett el a nyalka társaságban, és soha, semmikor nem érezte annyira ezt az érzést, hogy megtalálta a helyét. Megtanulta a kardforgatás minden fortélyát, és úgy ült a lovon, mint akit oda teremtettek. Egy napon érces hangján a huszárkapitány így szólt. – Vitézek, eddig múlattuk az időt! Most harcba hív a haza! Mennünk kell!

Pitykés Jankónak összeszorult a szíve. Tán egész életében erre várt, most mégis úgy érezte, hogy a búcsú édesanyjától nem lesz könnyű. Az idős asszony mint, aki már mindent tud, ott állt a faragott kapuban, fején fekete fejkendő, ráncos keze maga elé fogva, összekulcsolva. Mikoron Jankó eléállt, megölelte, s csak ennyit szólt.
– Menj! Tudom, hogy menned kell! – s hangjában ott volt az az ősi anyai erő, amely képes akár a legszeretettebbet is elengedni, csak, mert neki úgy jobb. Mert az ő élete. Jankó hosszan megölelte, miközben magába szívta az otthon, a szeretet melegét. Nem szólt. Nem volt mit. Mindketten tudták, hogy az életnek rendje van. No, Pitykés Jankó bizony elment a csatába. Hogy ott mi történt, azt én már nem tudom. Egyet tudok csak. Mikor hazaért, mert bizony isten hazaért, egy zászlót lengetett a kezében, amire ez volt írva: „Győznek vagy halnak a Hazáért.” Én így halottam Pitykés Jankó történetét. Aki nem hiszi, járjon utána!