Hajógyár a kastélyban

Részletek

Ajánló

2023. március 16. csütörtök, 09:11

A velencei tóparton áll egy kastélyépület. Nagy, világos falfelülete a tó minden pontjáról látszott – míg aztán, száz év után a Korzót elé nem építették. Az egykori Wickenburg-kastélyról van szó, amiben jelenleg a Helios Hotel működik. Történelmünk vargabetűi valamennyi tókörnyéki kastélynak hányatott sorsot juttattak, de ennek még különösebb a története, ugyanis a háború alatt balatoni és Velencei-tavi vitorlásokat, csónakokat gyártó üzem működött benne. A Velencei-tónál ma két hajógyár is működik, kevesen tudják, hogy tevékenységük nem előzmény nélküli, nyolcvan éve alapították elsőt.

A Wickenburg-kastély és a kisvelencei vitorlástelep

Kastély – gyár
Hogyan jut eszébe valakinek egy kastélyt gyárrá alakítani? Ugyanebben a lapban korábban már írtam a vitorlázás kezdeteiről, s ez a történet annak valamiképp a következménye. A húszas évek elején-közepén vágott bele néhány megszállott fiatal, lassacskán aztán egy kis létszámú, de összetartó vitorlás közösség alakult ki klubbal, infrastruktúrával és nem utolsósorban kiválóan szereplő versenyzőkkel. Az üdülőtelkek kimérése és eladása ugyan az alsó középosztályt célozta meg, de a jobb anyagi körülmények között élő, a tavon már korábban vitorlázó sportemberek is nyaralót vettek, megtelepedtek.
A szóban forgó kastély a két világháború között a tengerhez sok szállal kötődő gróf Wickenburg István, nyugalmazott fiumei kormányzó (majd özvegye és leánya) tulajdonában volt. Wickenburg, ha nem is kezdeményezoként, de a velencei klub alelnökeként maga is részt vett a tavi vitorlázás elterjesztésében. Mindenesetre a Wickenburg-család és a VVYC tagjai között jó személyes kapcsolat alakult ki, ami a jelek szerint a gróf halála után sem szűnt meg. A háború alatt az özvegy grófné és leánya egyre nehezebben tudta fenntartani a kastélyt s felmerült, hogy eladnák. Ekkor, 1943-ban lépett színre két fiatal, a negyvenes évei elejét taposó és gazdasági téren sikeres férfi, akik a harmincas évek elejétől vitorláztak a Velencei-tavon: Pirkner Ödön és Zettner Jenő. Mindketten az elsők között építkeztek Velencén, azt biztosan tudjuk, hogy Zettner villája a Petőfi utca elején állt, közel az állomáshoz és a vitorlás sporttelephez, valószínű, hogy Pirkneré is arrafelé volt.

A Pirkner-házaspár (Színházi Élet)

Pirkner és Zettner
A két férfi közös cége, a Pirkner és Zettner az irodagép-kereskedelemben (mellékesen svéd csapágyak forgalmazásában) tevékenykedett, világelső svéd, amerikai, később olasz márkák vezérképviseletét is ellátta – ez a korabeli „csúcstechnológia” a cég vezetőinek jó anyagi körülményeket biztosított. Kitüntetések, címadományozások jelezték, hogy a gazdasági életben betöltött szerepük társadalmi téren is kamatozott.
Nagy szerepet játszottak abban, hogy a neves fővárosi klub, a MAC a negyvenesévek elején átvette a korlátozott lehetőségekkel rendelkező VVYC-t és így a MAC velencei-tavi vitorlás szakosztályában is irányítói poszthoz jutottak. Saját bevallásuk szerint már régóta hiányoltak egy olyan műhelyt, ami sérülékeny hajóik nagyobb javítását, esetleg újak építését helyben elvégezné. Az o cégük vásárolta meg a Wickenburg-kastélyt 1943 nyarának végén.
Érdekes kérdés, miért a kastélyt vásárolták meg és alakították üzemmé? Egy part menti telek megvásárlásával és barakkok építésével valószínűleg olcsóbban jöttek volna ki. Az okokat csak találgathatjuk, de viszonylag sok érv szólhatott az előbbi megoldás mellett. Először: a vízjárás kiszámíthatatlansága, az üzem működését a rendszeres áradás akkor is hátráltatta volna, ha vállalják a csarnokok alapjának megemelését. Ezzel szemben a Wickenburg-kastélya domboldalba épült, az áradás sohasem érte el, ugyanakkor közel is volt, a tótól csupán a Tópart utca választotta el. Másodszor: a jelek szerint a megvásárlás egyben befektetés is volt, hiszen, ha az üzem mégsem rentábilis, egy kastély könnyebben értékesíthető, mint egy ipartelep. Harmadszor: a Pirkner házaspár azonnal beköltözött a kastély tóra néző szárnyába, így nyaralójuk feleslegessé vált. Talán az sem volt mellékes, hogy a környékbeli asztalosmestereket, a betanított munkásokat a lakott helyhez közeli munkahelyre könnyebb volt toborozni.

A kastélyépület a háború után

Kastélyból üzem
A megvásárlás után üzemet alakítottak ki a kastélyban. A kastély eredeti, érdekes pártázatának megszüntetését, a tető átalakítását a háborús sérüléseknek és az 1958 augusztusi tűznek tulajdonítják, de Pirkner a Képes Sportban arról beszél, hogy a kastély egy részét átépítve, kibővítve, sőt bontva hozták létre a Velencei Ipartelepeket. Nincs kizárva tehát, hogy jellegzetességeinek egy részétől már az 1943-as évben megfosztották – bár egy költségben-haszonban gondolkodó üzletembertől idegen a díszítmények öncélú eltávolítása. Erről az átalakításról csak Pirkner elbeszéléséből tudnánk, ha a véletlen nem őrzött volna meg a Fővárosi Levéltárban egy három részből álló alaprajzi vázlatot. Ez a kastélykert felmérését dokumentálta elsősorban a kastélypark fáit, bokrait vette számba, de szerencsénkre a parkot határoló épületeket is felvázolta a rajzoló, a bennük található helyiségekkel együtt.
A skicc sok információt rejt, így láthatjuk a gyár műhelyeinek elhelyezkedését (romos állapotban ma is állnak a telek hátsó végében) és kikövetkeztethető belőle, hogy a tóra néző szárny továbbra is lakóépületként szolgált, a gyár csak a tóra merőleges szárny egy részét vette igénybe. Érdekes a kastély északi fala mentén kialakított út (ma már a szomszéd telek része), ami lehetővé tette, hogy az anyagok beszállítása, és a kész termékek kiszállítása ne zavarja a kastély lakóit, emellett így meg lehetett őrizni a kastélypark nagy részét. Ez az út csúszdaként is funkcionált az elkészült hajók vízre bocsátásakor, hiszen, mint már írtuk, az utat keresztezve azonnal a meredek tópartra juthattak a csónakok, vitorlások. Pirkner a már idézett beszélgetésben elmondta egy érdekes ötletét is. Munkásainak lehetővé tette a rendszeres vitorlázást, ami a kikapcsolódás mellett a munkában is gyümölcsözött, hiszen a vitorlázás közben hajóépítéssel kapcsolatos ötletek, újítások is születtek.

Az épület az 1958-as tűzvész után

Nem „kisüzem”
Ne valami kisüzemre gondoljunk: a gyárban 200-240 embert foglalkoztattak, köztük sok nőt, a férfiak közül az ifjabb korosztály nagyobb része a keleti fronton harcolt. Ekkora személyzetnek természetesen nem adhatott folyamatos munkát a hajóépítés és -javítás, ezért kiegészítő tevékenységként svéd szabadalom alapján kész, elemes faházakat is készítettek, de a háború adta lehetőséget is kihasználták. A fafeldolgozásnál maradva 1943 decemberében ajánlatot adtak a magyar hadseregnek, M43 mintájú magvas gránát faládákra és – igaz a tervezett árnál jóval olcsóbban – elnyerték a megbízást 500 db legyártására, ami a bevétel mellett hadiüzemi besorolást is jelentett, annak minden előnyével.
1944 februárjában kibővítették a tevékenységi kört épületfa-, tűzifa, valamint szénkereskedelemmel is. Ezzel a nagy múltú kápolnásnyéki Deutsch Miksa fateleppel konkuráltak – ami aztán oda vezetett, hogy a zsidók júniusi elhurcolása után, júliusban Pirkner Ödönt rendelte ki Thaisz Andor alispán a konkurens cég irányítására, mint a szakmában működő helyi személyt. Nyilván nem volt Pirkner ellenére a dolog, erőszakkal senkit sem kényszerítettek jól menő cégek átvételére, hasznának lefölözésére…. Ez azonban, amellett, hogy erkölcsileg vitatható lépés volt, később egyértelműen rossz döntésnek bizonyult, hiszen a felelősségre vonástól való félelem miatt távozott nyugatra a háború után Pirkner. Vállalkozótársa, Zettner Jenő nem vett részt a Deutsch-cég irányításában, ő itthon maradt. Nincs adatunk arról, hogy a velencei hajógyárban hány vitorlás, hány csónak készülhetett, mindenesetre 1944 májusában több is épült egy időben, és a jelek szerint a munkák a nyár folyamán és ősszel is folyamatosak voltak, hiszen a harcok idején is több félkész hajó állt az üzemben.

Stég a kastély előtt

Közeledett a front
A front közeledtével a tulajdonosok egyre kevesebb időt töltöttek Velencén, az ősz folyamán az üzem irányítását is egyre alacsonyabb rangban álló alkalmazottaikra bízták. Zettner augusztus végén, jó érzékkel kisvelencei villáját eladásra hirdette. A harcok során a kastélyüzem előtt húzódó, stratégiai fontosságú Tópart út a támadásban és védekezésben is szerepet játszott, a kastély is többször gazdát cserélt a téli hónapokban. Legkevésbé talán a telek felső végén álló műhelyek sérültek meg, egy beszámoló szerint: „A telep a Velencei tó környékén dúló harcokban megsemmisült. Gépi berendezései összetörtek, faanyagkészletét később széthordták, (…) Az egész üzemből két-három gyalupad, egy pár szerszám és 4-5 félig kész vitorláshajó maradt meg.” A gyár helyreállítására már nem került sor. Pirkner, nyugatra menekült, a cégeiben a válófélben lévő felesége lépett a helyére, de Velencével nem foglalkozott. Zettnernek minden idejét lefoglalta a fővárosban lévő érdekeltségeik újraindítása, és a konkurencia politikai támadásainak kivédése.

Munka a gyárban: munkáslányok csónakot tataroznak

Politikai változások
Nagyobb politikai változások idején ugyanis akadnak olyan gazdasági szereplők, akik az új politikai kurzus adta hátszéllel igyekeznek konkurenseiket kiszorítani a piacról, s a háború utáni igazolási eljárások különösen kedveztek az ilyen próbálkozásoknak. Ez történt a Pirkner-Zettner-céggel is. Néhány névtelen irodagépes, a baloldali Szabadságban megjelent cikkben a céget és vezetőit nyilasoknak nyilvánította … A vádaskodás ugyan nem tudta Zettner igazolását megakadályozni, de óvatosságra, a velencei üzemmel kapcsolatos konfliktusok kerülésére késztette. Valószínű persze, hogy enélkül sem történt volna meg a hajógyár helyreállítása. A szervezett vitorlázás jó időre megszűnt a tavon, új hajókra nem volt szükség, a halászok, horgászok csónakjait a helyi asztalosmesterek is elkészíthették, faházakra sem volt fizetőképes kereslet, nem is beszélve a lőszeresládákról. Nem volt érdemes a vágtató infláció idején beruházni a helyreállításba, a géppark pótlásába, a munkások alkalmazásába. A kastély és az üzem gazdátlanul állt, kinézték ugyan pártszékháznak, szövetkezeti asztalosüzemnek, de a központi akarat másként döntött.

A kastélyépület ma

A hajókészítés vége
Hajót, csónakot soha többé nem készítettek itt. A tavi hajógyártás a magánvállalkozások indulásával kezdődött és tart a mai napig, persze más helyszínen és függetlenül ezektől az előzményektől. Magát a kastélyépületet a negyvenes évek közepén létrehozott Állami Hal és Nádgazdaság (a későbbi Nádüzem) kapta meg, így működött évtizedekig. A rendszerváltás környékén szerezte meg aztán a VIB-alapító Springer Ferenc Pro Rekreatione Alapítványa és alakította szállodává. Sajnos többszöri renoválás után sem kapta vissza eredeti külsejét, de klasszikus formájával, arányos tömegével így is jól ellenpontozza az előtte felhúzott Korzó betontömbjét. Őrzi a múltat – benne a helyi hajóépítés kezdeteit.

Kárpáti Miklós
Források: saját kép- és dokumentum gyűjtemény,
a Fővárosi Levéltár vonatkozó
iratai, Virág: Fejér megye kastélyai
(2002), Kupi: Város volt… (2004), Arcanum
Digitális Tudománytár, Hungaricana,
egyéb internetes források.